Goethe jegyzete nyomán
Borult szépséges Perzsiára zord éj.
Önkényúr karmolászott koponyán.
Sajátja volt. Intett: jöhet a borbély!
A kopaszra-borotválás után…
…a sánta zsarnok, fél szemére vak
Timur szegény Hodzsa tükrébe nézett.
És úgy maradt. Elhagyták a szavak.
A látványtól kis híján elenyészett.
Jól tudta pedig: magát látja csak.
S mint akit moshatatlan szégyen éget,
könnye eleredt, folyt, mint a patak.
Naszreddin szintén, vigasztalanul
zokogni kezd meg-megrázkódó testtel.
Sír órákon át, sír, sír a nagyúr.
És vele együtt sír a tréfamester. –
Majd társaság jön. Felvidul Timur;
mulattatják mókás történetekkel.
Csak Hodzsa könnyzápora nem csitul.
„Naszreddin – szólt a kán –, hogy én sirok;
rendjénvaló. Rút látványom keserves.
Hiába, hogy fél kontinenst birok,
a szégyenem akkor sem engedelmes.
De te, akit én azért hizlalok,
a mélakór gödréből hogy kikergess:
a te arcod mért öntözi nyirok?”
„Timur, nagy kán! – a hodzsa így felel. –
Te most az egyszer néztél csak tükörbe,
s a hasonmásod már kizsigerel.
Hát hogyne lenne annak kedve görbe,
aki e rémképpel nyaral-telel,
e dzsinn-látványt hurcolja körbe-körbe,
álmában-ébren ezt viseli el?”
„Ez hát nem szűnő sírásod oka?”
A hodzsa bólint. Timur szája mozdul.
És most a kirobbanó hahota
az, amibe kis híján belepusztul.
