Vermeer a tejet öntő lány helyett
először ilyet látott, csak nem hitt a szemének.
Hol a perzsaszőnyeggel letakart asztal?
Hol a világtérkép? Miért nem takarítanak?
A fal tövén húzódó kőre hogy folyhatott a festék?
Ki nyírta le a lányt ilyen idétlenül?
Rendérzékét zavarta a gletteléskor lehullott sok
leveles faldarab, ám formájukkal nem tudott betelni.
A megvilágítás is rendben volt. És a kozmikus
fehérség sokáig égette még a retináját.
De a falnak dőlő kamaszlány esetlen báját,
cél nélküli figyelmét nem merte megfesteni.
Mit matat jobb kezével? Salétromos a fal?
Nem hitte el, hogy árnyékával párbeszélhet.
Nem volt otthon, ahogy mi, száműzöttek,
e monumentálisan kopár világban.
Kevesellte a képben az életszerűt.
Vágott a fénynek ablakot, tett a falra tükröt,
a lány nyakába gyöngysort adott, kezébe levelet.
Modelljei írtak, olvastak, zenéltek, méricskéltek.
Alibi ténykedésük, kirakat lakásuk épp a
visszája volt ennek a kifordított zsebnek,
melyben helyet foglal a buggyos ingváll.
Nem ragozom tovább a különbséget:
Vermeer féltette a teremtményeit.
