Idegen vagyok,
mint lábujjamnak az eszem.
Lényegien.
Mint atomnak az élő sejt,
madárfütty faágnak.
Lengek, pörgök.
De lépjünk tovább.
Az immateriális szereplő,
aki az időnek sem részese,
annyit talán észlel belőlem,
hogy közös tőről fakadunk.
Nagy elszántság,
bizonytalan kiterjedés.
Ő: a számban tartott füstszűrő,
hogy leszokhassak róla.
Én: egy ottfelejtett esernyő
az ő templomában,
imádatpótlék két mise között.
Funkcióinkat próbálgatjuk.
