Piazza San Pietro, 1980
Egy szárazföldi öbölbe hajózol,
az az érzésed, mindig ide vágytál,
sodor az ár, a kultúra hatalma,
meleg áramlat, borzolja a felszínt,
két polipkar fogad, hullámtörő gát,
akár az Angyalvár, ez is fölébe duzzad
a sekélyes világi áradatnak,
és puszta léptékével már szelektál,
illetve nem szelektál, azt a legkevésbé.
Benyomulunk, megmunkálandó tárgyak
egy nagy, gigászi pillanatszorító
két szára közt, jó ez a tágas korlát,
jó ez a birka-, ez a hangyatávlat,
kifújhatjuk az énhatárainkat,
átengedve az érzelemvilágunk
az állandó átjáró forgalomnak,
kis szalonspiccel véve tudomásul,
a világ közepe felé terelnek
az oszlopok, Bramante kolonnádja.
A tengeri szél mást is idefújt már,
várakozás vibrál a levegőben,
fekete kendők, ruhák sokasága,
fehér botok, mankók, kerekes székek,
imbolygó városnevek, táblaerdő,
az ég csodásan kéklő ametisztje
a napszemüvegek síkjába törve.
Fényképeznél, N. a kezedet fogja,
valami gurul, a szétnyíló tömegben
fehér tribün, hófehér harci jármű,
egy angyaltank, rajta hófehér angyal.
Tengerünk hullámzik, visszaszorítják,
tolószékek előznek szlalomozva,
moraj fodroz félmagasan, elernyed,
egyesek szélütötten lökdösődnek,
mások kis kempingszéket nyitogatnak.
Ha most közénk hullna isten igéje,
ki lelné meg a lábak közt a kincset,
ki csipegetné fel gyorsan a földről?
Egy angyaltank, rajta hófehér angyal,
szól Bábel összes nyelvén, megafonhang,
katonásan kopog, de megremegnek,
kigyúlnak, megnőnek, az égig érnek,
akikhez szól – akikhez nem, azok mind
viaszra sápadt, töppedt tetszhalottak:
a sapkás angyal fényorgonán játszik.
Fényképezném, N. a kezemet fogja,
árbocerdő, helységnevek, fényképek,
a meggyilkolt lengyel lelkész fotója,
imapadok, téglán átvetett deszkák,
ott térdel az egész gdanski hajógyár,
imbolygó újságcikkek, transzparensek,
egy ország kel fel a kerekes székből;
a hang öblösebb, szétterül, lelassul,
szétterjed, mint hazájában a sztrájkok,
a zászlócskáikat rázó apácák
a szemüket kezdik el törölgetni,
az égig ér a meggyilkolt fotója,
és mi lesz, ha megint be kell vonulni,
mi lesz… nostri amici ungheresi!
Elkábulok, N. a kezem szorítja,
úgy látszik, minket szólított az angyal:
in mezzo dell cammin két hófehér kar
emelkedik fel, szétterpesztett ujjak,
az égi jármű útnak indul, szikrák
záporoznak a feltartott tenyérből,
belőlünk pedig fájdalom-petárdák
süvítenek ropogva, sisteregve.
