Hommage à Galina Usztvolszkaja
Hullámzó tenyér, benne sugárnyaláb, a fénykötél vége; fák gyalogolnak körbe, fehér foltokban lángol a törzsük, madárhangörvény: a tó fölött levegő verdes, füst kanyarog a dácsa felől, egy kérdés.
Ki helyett néz a Nap, a tökgyalu ég egyszeme: ki helyett néz a küklopsz? Ő se lát rajtunk át, mi se rajta. Lomb közt, kocsányon lóg, északi Nap: nem a figyelmével, a fagy álmával tüntet. Még most, az év melegebb szakában is. Neki csak az kell, hogy süssön.
Port hint, aranyport, olvaszt könnyaranyat, drótaranyból kötelet fon. Átdöf a lombon, átüt, rád üt, könnykorbács. Törik a tükröd a tóban. Nézhetetlen cserepek, szem a szemben, napok, évek. Szétfolyt kiáltásminták, csorgó imapettyek, vérzés az érzékelésben. Mi vagy, ki vagy?
Mindig sokadmagad: sulyok vagy sulyom. Sarjtelep: homoktövis, üröm. Kóboráram a földben, állam a kerítésben, a gurításban, az asztaltáncoltatásban, ott is az állam, a körítésben, a nem létező kvalitásban, ott is az állam, a belülhálásban, a belül hálásban, szintúgy a különélésben, a kívülállásban.
A csapda csattan, benne az idő lába, nem tudja kihúzni, az már a miénk. Az idő leszakadt lába a kezekben, az idő roncsa, stafétabot, loholótól loholónak, lehelőtől lehelőnek, mindig utólag, mindig előleg. El lehet dobni, csak nincs hová. Időláb. A csapda kerete az akarat: benne a tűrhetetlen, a tarthatatlan, a kérhetetlen. Időláb a tóban, a vallatóban, a mostaniban, a majdaniban. Az ég kopár, a nyírfaág valamit ígér. Az idő roncsa, ez a szerencse, kivihető: ki a dácsába, be a kétségbe, ki a madaras hangárba, be a nádas tó tükrébe, a napszikrákba, a káprázó szabadságba: leadható a nincstárba.
De ha már itt lóg ez a sprőd kötél, ez a könnyből font, körmönfont hagyomány, mért ne kötné fel magát az ember, mért ne kötné rá magát előbb, mért ne kapaszkodna fel az egyetlenen, egyre feljebb a mentőkötélen, hangról hangra, hadd marja, hadd dörzsölje véresre végre a Napból himbáló köldöklián.
Megjelent az Alföld 2017. novemberi számában
