Tamás Noémi (1948-2004)
Meghalt egy festő. Kevesen ismerték, még kevesebben ismerték fel benne a rendkívülit, a kivételest. Az utolsó volt azok közül, akik a mesterséget halálosan komolyan vették. Nagyon korán, már gyerekkorában eldöntötte, hogy a legnagyobbakkal méri magát. Végtelenül csodálta Van Eycket, Leonardót, Rembrandtot, Vermeert, Goyát. A modern stílustörekvéseket megvetette, az egész Van Gogh utáni festészetet (Klee kivételével) az ördög művének tartotta. Az alkotást mágikus tevékenységnek élte meg: a valóság újrateremtésének. A látvány számára nem illúzió volt, hanem a legmagasabb rendű filozófiai kinyilatkoztatás. Ezt akarta elsajátítani és kifejezni. Lassan dolgozott. De egy vulkán tetején. Az az izzás, amely a színeiből árad, az ő tüzes szenvedélye. Mindvégig a saját arcát kereste a világban, és lassan megtalálta a világot saját magában. Nemegyszer rémálomszerű volt ez a keresés. De nála elszántabban senkit sem láttam küzdeni a saját identitásáért. Utolsó önarcképét (a műteremablakban, a ferencvárosi háztetőkkel) hét évig festette. Évente módosított rajta, finoman átkomponálta, újra és újra pontosította. A tökéletesség igézetében élt. Ezúttal nem az artisztikus művészarc megörökítése volt a célja, ellenkezőleg: hétköznapi figuraként akarta megmutatni magát. A legnehezebbet választotta. Párviadalra kelni saját arisztokratizmusával, kiválasztottságtudatával olyan volt, mintha az utolsó angyalt (a legfőbb démont) is porba akarná alázni. Sokat veszített rajta, de annál többet nyert a kép. Ez a remekmű örök példája annak, hogy mindaz, amit az ember munka közben elvet (az ún. részgyőzelmek), erőként sugárzik abból, ami az alkotó irgalmából végül is megmarad.
Tamás Noémi nem kegyelte korát, és kora sem kegyelte őt. Sokat állított ki, különösen a hetvenes-nyolcvanas években, de a kritika úgy elsiklott mellette, mintha nem is létezett volna. Lángoló precizitását "negédes"-nek, lélekmélyi ősképeit "pszichologizálónak" érzékelte a botszemű recenzens. Nem csoda. Tamás Noémi sem a Kádár-kor, sem az általánosabb Beuys-kor festészeti léptékébe nem fér bele. Az ecset nyelve (a retuspisztollyal kiegészítve) az ő számára szent volt, mondhatni, az emberlét ismérve: ember az, aki tökéletesen tud ábrázolni. Ez a régimódian büszke felfogása élesen szembeállította hanyatló korával. Hogy egy irodalmi párhuzammal éljek: ő még míves mondatokban mondott el történeteket, nem szótagokban vagy puszta taglejtésekkel.
Nem adott magának engedményt, az életét alárendelte a művészetnek. Könnyű keze volt (csodálatosan rajzolt, és a kínaiaktól is eltanulta a leheletkönnyed vízfestési technikát), de ezt tilos volt nemhogy érvényesítenie, de még elismernie is. Végletesen szigorú volt önmagával szemben, másokkal is. A pontosságigény, mondogatta, ez az ő átka. Úgy érezte, Dürer látását, az északi tekintetet örökölte.
Amikor megnéztük együtt a genti oltárt, azt mondta: "Visszanyertem a hitem abban, hogy van jó." Ezen azt értette, hogy a festő – Istennel egyetértésben – valamennyi teremtményét egyformán szereti, vagyis ugyanazzal a pontossággal hozza létre; a füvet, a fát, a virágot, a bogarat, az embert. Ugyanerre törekedett ő is, aki most elment közülünk, úgy, ahogy ismertük, teli ellentmondással: gótikus arc, reneszánsz habitus, protestáns vétó.
