A 15 éves Látványtár kiállítása
Legelőnek tetsző, kordonnal körülvett füves térségen hét szürkésfehérre mázolt (taliga nélküli) eke emelkedik a magasba rézsút: darucsapat. Az eke szarva a madár lábát, a háromszög alakú vaskés a testét, a hosszú vasgerendely a nyakát formázza. A vasrudakra erősített darvak onnan látszanak "szép renden repülni", hol a műgyűjtő Vörösváry Ákos Múzsája "laknék". Az pedig valami furcsa okból Tapolcához közel, egy felújított diszeli malomépületben ütött tanyát, és ha kinn nem bőgne oly vadul a téli szél, bent szinte hallanánk a sugalmazó Szellem szavát.
Belépvén a hajdani malom galériákkal három szintre tagolt belső terébe, először csak szédül a laikus látogató: ahogy daruként szárnyalni próbáló tekintete felfelé haladna, a festményekkel sűrűn teleaggatott nyolc-tíz méter magas főfalon többször is hátratántorul és visszahanyatlik, mire felér a vonóvasakkal impozánsan megerősített födém deszkaborításáig. Töményen szédítő a látvány. Legfölül a falon valami meteorológiai jelentésféle látszik leírva lenni keretre madzaggal feszített vásznon, a vele szomszédos kép a festő emberi megjavulása szándékáról igyekszik biztosítani bennünket irkalapot imitáló iskolás szöveg segítségével, mások ipariasan megvilágított pizzéria belsejét vagy kábelfürtök közt telefonközpontos leányokat adnak vissza, velünk összekacsintani akaró (az ideologikus riportfényképeket fricskázó) fotórealisztikus hűséggel. Vörös drapériába burkolt meztelen fiatal fiú hackerek néznek ránk valami számítógépes agyközpont műszerfala mellől, a kép bal szélén fáradt zöld foltok klasszikus reneszánsz tájat sejtetnek. A hackerek fölötti irdatlan méretű festmény rózsaszín alapon enyhén bilikék háttér előtt elidegenedett társaságot vonultat fel, a cím szerint a repülőtéren. Nem is annyira a zöld frakkos mellékfigura ragadja meg figyelmünket az érdemkeresztes, piros frakkos, kopasz csecsemő-fejű főfigura balján, inkább a kerekes székben, kezében valami ételes tállal gubbasztó mellékszemély és még inkább az egész társaságtól elfelé igyekvő puskás ember. Vadász a kifutópálya betonján? Egy merénylő netán? Zavarba esünk, valószínűleg ezért sem jövünk rá, hogy az a léckeresztre feszített drótokból álló, sarkánál fogva fellógatott, négyszögletes műtárgy kissé odébb nem egy sajátos pengetős hangszer (a hárfa egyik változata), hanem házilagosan buherált rádióantenna az ántivilágból a Szabad Európa befogására.
Vörösváry Ákos gyűjtő közismerten vonzódik a talált (és persze keresett) régiségekhez, közismerten nem tartja magát a művészeti nómenklatúrához, deklaráltan olyan alkotásokat gyűjt és válogat, amelyek "élményt szereznek" neki. Egy aranyozott keretbe foglalt fekete lemezről, egy szintén fakeretbe foglalt bordás porcelántárgyról (mángorló?), egy rózsaszín masnis kutyus giccsképéről például egybehangzóan közli velünk képaláírás formájában, hogy ezek mindegyike "Gondolat – jel" (ő ezt a rádióműsornál tágabban érti). Két "komoly" mű közé szúrja be őket: ki-ki gondoljon arra, amire neki jólesik.
Talán még Vörösváry gondolatjeleinél is jobban kizökkent iskolás művészetfelfogásunkból az első emeleti galéria főfalán kihajtogatott angolpólya (valódi!), amelyre szívet hímeztek, s amely képbe foglaltan és a művészet keresztségében a "Lélekszkafander" elnevezést kapta. Nemkülönben meglepő az alatta, mintha csíkosan metszett üvegablak mögött nekünk háttal fekvő, életnagyságú női akt ("Pacsirta"): neki golyóütötte seb tátong a háta közepén, de úgy, hogy a lyuktól küllőszerűen szétfutó repedések csakugyan tört ablak illúzióját keltik. Előbbi gegszerűségével lopja be magát a szívünkbe, utóbbi az amerikai horrorfilmek világának (híres, szép, gazdag nő, s mint ilyen, áldozat), valamint Szinyei Merse hasoncímű képének parafrázisszerű megidézésével.
Festői gegek és festői parafrázisok mellett külön műfajt képviselnek a malom különféle tereiben a sebesen villódzó ecset gesztusaira hagyatkozó művek. Némelyik képen sok van belőlük, a villámgyors ecsetvonások szinte szövetszerűvé sűrűsödnek, másutt egyetlen művészi tornász szalaggyakorlata lenyomatának tűnik a képsíkon megjelenő kígyózás: már-már hozzáképzelnénk a kecsesen homorító női testet, ha nem józanítana ki bennünket a hír, hogy a négyzetes felületre ragasztott világosbarna szalagkígyó anyaga nem más, mint lóbél. De ne érzékenykedjünk, vegyük észre: a mai művészet nemcsak anyagában újít, hanem kifejezésmódjában is. Sose gondoltuk volna, hogy a hajtogatott papírra pacázás gyermeki szórakozása megfelelő művészi kézben és fejben magára a Seregek Urára vonatkozó megnyilatkozás lehet, amely azzal, hogy a bűvös négy betűt (JHVH) jeleníti meg szaggatottan töredezett fekete foltok képében, egyszersmind oly ravaszul hágja át a képtilalmat, hogy azért maga a Megszólított sem orrolhat meg rá. Ezzel az Istenhez címzett szerelmes vallomással (a kép címe: "Forró vágyam árnyékában ülni") egy keserűbb vallástétel vált képes üzenetet: Keresztelő Szent János kartonból, vászonból, gézből applikált arca, amely kétdimenziós sík felületként mered föl az alapját adó síkból, mintha azt mondaná, még test sem vagyunk, csak két vérző, hitvány profil; így, ezzel a tökéletlen ábrázolással vonva a szemlélőt a hit és a bűnösség tudatának a közelségébe. (Odakint dübörög a szél, valami ajtó csattan, de hol?)
A vak is látja: itt nem a megszokott kiállításlátvánnyal van dolgunk. Nem egyetlen művész rajzol magáról változatos arculatot a megtett pálya vagy pályaszakasz állomásainak segítségével, nem is nemzedéki, irányzatos vagy egyleti alapon vonul fel valamely képzőművészcsoport egy épület belső terében. Inkább mintha egy folyóirat vaskossá duzzadt különszámával, afféle alkalmi antológiával kellene megküzdenie a szemünknek: kissé túl bőséges is a látnivaló. A rendező kéz nem az egy szintben sorakozó mechanikus festményelhelyezést választotta, a falfelületekre olykor halmazszerűen rakott fel műveket egymás szoros szomszédságában, nem hagyva, hogy elmagányosodjanak, hogy külön-létükkel tüntessenek, ez itt kérem egy képkávéház, üljenek jó közel, foglalkozzanak, beszéljenek csak egymással, s olvassák egymást (ha máskülönben nem tennék), akárha napi- és hetilapokat: a Látványtárban kollektív életet éljenek a művek! És csakugyan látjuk, hogy a korukra legtöbbször poénosan, néha azonban tragikusan ugyanolyan motívumokkal reflektáló képek és szobrok (a hatvanas évektől máig) odahajolnak egymáshoz, miközben az időt mint feketét kavargatják, és ránk se nézve csevegnek arról, hogy: lám, ez a Vörösváry nevezetű lelki enteriőr – ez a kíváncsi, szófukar, erős ítéletű élc- és régiségvadász különc – hogy összehozott bennünket; velünk mondatja el "az összegyűjtött hallgatásait"!
Kedves Olvasó, azért ne gondold, hogy a képek, szobrok, dobozművek hátat is fordítanak Neked magvas tereferéjük közben. Dehogy, sőt! Igénylik a hozzászólásodat, egyébként aligha szedte volna össze és irányozta volna feléd őket Vörösváry huszonöt személy vagy család (van köztük orvos, író, de még festő is) magángyűjteményéből (és a Látványtárból) válogatva, a kilencvenes évek óta örvendetesen felvirágzó műgyűjtés nagyobb dicsőségére. Elmondhatod nekik (ha nem zúgja túl szavadat a téli szél), hogy sokszor bizony jól jönne őhozzájuk, műtárgyakhoz egy avatott kalauz, mély sajnálkozásodnak adhatsz hangot, hogy az anyagi források szűkössége miatt a Látványtárnak nem állt módjában róluk katalógust készíttetni, végül sommásan megállapíthatod, hogy ők, a műalkotások igen sokszor szavakba önthető gondolatokkal reflektálnak koruk társadalmi és egyéni életére, hogy tehát a Látványtárban a képek nem bíznak mindent az egyénileg megteremtett vizuális nyelvre (vagyis a látványra magára), hanem rendre a közös korérzületre, a közhelyekre, a verbális ráértésekre utalnak téged mint befogadót (egy hatvanas évekbeli nonfiguratív képen vöröses és szürkészöld löttyintett foltok látszanak, a címe is éppily szarkasztikus és pofán löttyintő: "A jó táncos édesanyátok a Moulin Rouge-ban"). Az ilyképp társadalmasodott műegyüttes leginkább arról vall, hogyan léphetők át egyénileg az együttélés, a valóságérzékelés megmerevedett és hazug kliséi. Annyiban felszabadítóak tehát, amennyiben iróniával, humorral, hökkentéssel a magatartásunkat oldják el a gúzsba kötő szemléleti és hatalmi kliséktől, vagy épp a pártállami/konzumáló alattvalói viselkedés csapdáira figyelmeztetnek.
Persze szép és jó és korszerű verbális referenciákkal élni (főleg amikor egyre dörömböl az ajtón valaki – talán a szél?). És ugyanígy, nonfiguratíve lázadhatunk a figuratív hazugságok ellen (erre is van itt jó néhány példa), és fotórealisztikusan cikizhetjük a magazinfotók világát (lásd fentebb). Minden esetben valami elnyomó rosszhoz képest emeltük fel ecsetünket, ehhez képest ragadtunk vésőt, ehhez képest hallattuk karikaturisztikus figuráinkon át öblös nevetésünket. De mit kezdjen az, aki se nem lázad, se nem nevet harsányan? Legyen olyan, mint Brueghel rajzán a "műértő", tűzzön cvikkert karmos vésőorra nyergére, és amögül nézzen a műre tudákosan? De ha nem vagyunk cinkosan mindentudók, ha pengeszájunk nem nyílik fölényes mosolyra a képek láttán, akkor hová tegyük elhelyezhetetlen érzéseinket? Melyik műbe árasszuk szorongásunkat, magányunkat, egzisztenciális kivetettségünket mi, látogatók? Néhány erre alkalmas kivétel is akadt. Először is a nemrég elhunyt festő, Tamás Noémi anyaga, bár ez nem tartozik "A műgyűjtés dicsérete" címet viselő kiállításhoz. Azután, szemünket felüdítendő, hosszasan elmerültünk egy mélybordó-zöld absztrakt festményben, ez kivált a vele szemközt villódzó "fluxus"-képhez képest volt a nirvána maga, föltehetőleg városkép, címe nem volt ugyan, de mi Szentendrére gyanakodtunk. Majd egy leheletfinoman satírozott meztelen házfal vonta magához tekintetünket, a födémje mintha csomagolópapírból volna és föltekercselhető, a falon szárnyatlan ablak vagy csak ablaknyílás, valami, ami a semmiből a semmire nyílt. Végül egy kabátba burkolózó apró bronz nőalak, rossz tartású, olyan, mintha Bruno Schulz volna, csak nőben, esőverten vagy hófúvásban halad (vagy viszi a lényszerű kabát), nem tudni, hová, egy biztos: erős ellenszélben. Az absztrakt városkép ikonnyugalmú (Barcsay Jenő), a grafikus (Major János) ablakán az üres űr süvít át, a bronz nőalak (Lóránt Zsuzsa műve) pedig eltűnne, ha tenyerünkbe szorítanánk.
Stankovics-malom, Tapolca-Diszel, 2006
