Frank Zöllner: Leonardo da Vinci összes festménye és rajza
Harmincéves, épp most bízták meg Firenzében egy oltárkép elkészítésével, a királyok imádását ábrázolná. A szent családot a megszokottól eltérően igen nagyszámú bámészkodó venné körül; ámulat, hitetlenkedés, hódolat, öröm ülne az arcokon és feszülne a mozdulatokban. A háttérben, Dávid király palotájának szabad lépcsőjén izgatottan robognának lefelé, lehet, hogy lovasok is, de tevét biztosan ültetne a lépcső tövébe, egy délceg pálmafa mögé. A kisded és anyja egyenlő oldalú háromszöget zárna be a baloldalt a helyszínre érkező, illetve jobbra (hátrébb) egymással megütköző lovasokkal, derűs nyugalmuk a kép fókuszában csillapítólag hatna amazok harcias mozgalmasságára. Két-három fős, beszélgető csoportok oldanák az előtér merev színpadiasságát, a figurák egyedítettsége folytán soha nem látott életszerűség költözne a kompozícióba.
Mindez egyelőre vöröses-barnás monokróm kidolgozásig jutott el, de most már így is marad, mivel a nagyképzeletű festő, faképnél hagyva kárvallott megbízóit, a biztos megélhetés reményében udvari mindenesnek szegődik a milánói herceghez.
A nagy ló
Anélkül, hogy bárki kollégáját lebecsülni akarná, és túlságosan sokat felfedne titkaiból, annyit elárulhat a hercegnek, hogy ha kell, tetszetős ívű hidakat tervez fából és kőből, véglegeseket és szállíthatókat a jobb csapatmozgatás érdekében, valamint ostrom esetén el tudja vezetni a vizet az ellenséges vár árkából, de akár egész Lombardiát is becsatornázza, bár ez utóbbira inkább Firenze és főleg Róma környéke szorul rá, ahol sok a lomha, a poshadó és mocsárrá rekedő víz, sok a miazma, és rossz a levegő. Ütközetre talán a sarlós harci szekeret ajánlaná így elsőre, antik minta alapján, csakhogy ő fogaskerék-áttétellel folyamatos forgásban tartaná a lovak előtt (és mögött) a sarlókat, így aztán olyan aratást vinnének véghez, amely eldöntheti bármely csata sorsát. De rajzok formájában készen állnak olyan mozsárágyúk is, amelyeknek golyói kilövés után apró repeszek formájában vágódnának szerte, így okozva rettenetes pusztítást az ellenség soraiban, vagy olyan lövegek, amelyeket legyező, esetleg kör alakban állítana fel, és sorozatot lőnének. Ez utóbbiak főleg tengeri harcra lennének alkalmasak. Ha netán víz alatti támadásra gondolna a herceg, ajánlhatja hajó megfúrásához első osztályú, vízhatlan bőr búvárruháit, felfújható bőrtömlő és hosszú légzőpipa kiegészítőkkel. Mindez csupán ízelítő haditechnikai elképzelései tárházából, hiszen elméjében ott sorakozik már a teknősbékára emlékeztető páncélozott harci kocsi, a láncos körhintára hasonlító kőhajítógép és a forgó óriáskerékből lövöldöző számszeríjak terve, nem is szólva a furfangos ostromlétra-eltaszító berendezésről.
Lodovico Sforza herceg, aki sötétes bőréről az Il Moro (a Mór) melléknevet kapta, inkább diplomata volt, mint hadvezér. A tőle évjáradékot kapó feltaláló militáris álmaiból, a gőzágyúból vagy a katyusaszerű sorozatvetőből nem lett semmi. Leonardo ipari újításai, a tűcsiszoló gép, a reszelővágó gép, a kötélfonó gép úgyszintén megmaradtak délibábos terveknek. Amikor Milánót pestisjárvány sújtja, Leonardo hamar átlátja, hogy az áldozatok nagy számának oka a higiénia hiányosságaiban keresendő. Bolygóvárost tervez a központi fekvésű hercegi székhely köré, ám a Moro elérhető közelségben szeretné látni alattvalóit. Ekkor Leonardo kitalálja, legyen többszintes közlekedés a városban: az alsó szinten folyjon zárt kanálisban a szennyvíz, a föld szintjén, boltívek alatt több sávon a kocsiforgalom, a fölső szint egy-egy árkádsora legyen a gyalogosoké. Urbanisztikai ötletei, árnyékszék- és bordélytervei csakúgy, mint a Dóm kupolájához készített rajzai egytől egyig utópiák, sosem látnak kivitelezőt. Megbízást kap viszont a hercegné mintagazdaságában száguldozó patakocska megzabolázására, és miután zsilipek és gátak segítségével elbánik a vízzel, a herceg felkarolja a "nagy ló" ötletét. Ez a dinasztiaalapító ős, Francesco Sforza zsoldosvezér emlékműve lenne. Kivételesen el is készül a hét méter magas agyagmodell, az előkelő külföldi vendégek csodájára járnak a Kolosszusnak, egész Itália visszhangzik Leonardo nevétől. Most már csak össze kell gyűjteni a ló öntéséhez szükséges mérhetetlen mennyiségű bronzot, le kell győzni az egyben történő öntés műszaki nehézségeit. Leonardo, mint öntészeti rajzai tanúsítják, nem ismer lehetetlent, ám ekkor jönnek a franciák: elsöprik a Morót, a kétszázezer font bronz az ágyúöntödébe vándorol, és az agyagmodell, "amelyhez foghatót se Hellász, se Róma nem látott", a gascogne-i íjászok céltáblája lesz – ripityára lövik.
Szintetikus látás
IV. Sixtus pápa, a későbbi vatikáni kápolna névadója nemcsak a Mediciek elleni merényletet, valamint a spanyol inkvizíciót támogatta, hanem például a felvilágosult szellemű padovai egyetemet is, sőt ő engedélyezte először 1483-ban a kivégzett bűnözők és ismeretlen kilétű halottak tetemének boncolását. Leonardo, legyőzve borzadását és a fertőzéstől való félelmét, éjszaka, titokban sok-sok halottat boncolt, meszes vízzel átmosva az ereket, s megfigyeléseit bámulatos pontosságú rajzokon rögzítette: elsőként adott helyes képet az arcüregről, a szívbillentyűkről, a vérerek hálózatáról, vagy arról, hogyan helyezkedik el a négy hónapos magzat az anyaméhben. Könnyen belátható, hogy az izomzat, az inak, a csontváz megfigyelése segítette művészi munkáját, ám a belső szervek kutatása már merőben öncél volt, "pusztán" a megismerést szolgálta. Bele akart látni a dolgok "lelkébe". Egyben akart látni élőt és élettelent mint a Föld nevű organizmus részét. Ezért rajzolta le a medvemancs csontozatát az emberi láb csontozata mellé, ezért vetette egybe a lóláb csontjait és azok mozgását az emberéivel. Az erők mozgása érdekelte, a testek mechanikája, a levegő és a víz dinamikája: légörvényt és portölcsért, a folyóörvény szalagszerű spirálkarjait ábrázoló rajzai (és hozzájuk fűzött tudós kísérőszövegei) mind erről a "szintetikus" látásról tanúskodnak. "A tudomány a hadvezér, a tapasztalat a hadsereg", mondogatta. Igazi empirista volt, a megfigyelés megszállottja: állította, hogy a szilfa minden hetedik évben ugyanabba az irányba növeszt ágat, vagy hogy a völgyek a folyók eróziós munkája következtében egyre mélyülnek és tágulnak. A hegyek vonulataiban a Föld tengerből kiemelkedő csontozatát látta, a földgolyó egyenetlen felszínét pedig a gömbalak felé igyekvőnek. Csodálatos ábrákkal teli anatómiájával – kell-e mondani? – sohasem készült el. A "tapasztalati látszattan törvényeit" összefoglaló nagy munkáját is csak halála után állította össze tanítványa: ez a híres Trattato della pittura, a festészetről szóló értekezés.
Művészetek versengése
A milánói udvarban születésnapi és lakodalmi ünnepségek forgatókönyvét megírni az udvari költő feladata volt, a palota és a környék dekorálása pedig a festőé. Bellincioni, a szintén Firenzéből jött udvari poéta a művészetek között elbizakodottan a költészetnek adta a babért, mondván, hogy a múltról mit sem tudnánk Homérosz, Platón és Ovidius művei nélkül, miközben a festők minden műve lepergett vagy elhalványult, a szobrászok mégoly nagyszerű alkotásai pedig elporladtak vagy csak torzóban maradtak fent. Leonardo kénytelen volt felvenni a kesztyűt. Szerinte a költő elbújhat a festő mögött, hiszen a szem a lélek tükre, az érzékek ura, a fül csak annak révén nemesedik, amit a szem látott. Ha a festészet, mint mondják, néma költészet, akkor a költészet vak festészet. Melyik súlyosabb fogyaték? Ugye, hogy a vakság? Ha egy költő megénekli a szépséges nőt, valamint egy festő is lefesti, ugyan melyik alkotást fogja bámulni a szerelmes? "Írd le valahová Isten nevét, majd összevetésképpen állítsd mellé a képét: meglátod, melyiket tisztelik majd jobban." A festészet a természethez hasonlít, a természetet Isten alkotta, a festészet tehát a természet unokája és Isten rokona. A szó viszont emberi alkotás, nem a természettel való hasonlóságon, hanem a képzeletbeli betűkön alapul. A festészet egyidejűleg mutatja az összeillő arányokból képződő harmóniát, és hosszasan élvezhető. A költészet szavait elválasztja az idő, s közéjük iktatja a feledést. A festészet megállítja a tovaszökkenő szépséget, így a Trattato.
"A festészet természetfilozófia, a költészet erkölcsfilozófia", összegzi a karakterológiát Leonardo, s a továbbiakban minden lehetőséget figyelembe véve, egy modern geometria-tankönyv módszertanát megelőlegezve, mátrixszerűen sorra vesz minden eshetőséget, minden kombinációt, ami szemlélő és szemlélt, a látógúla és a szem, fény és árnyék viszonylatában előadódhat. A vonalak, színek, formák rövidüléssel járó változásait tárgyaló perspektívatana odáig megy, hogy számot vet a görbült felülettel is, tehát a látott kép immár nem euklideszi törvények szerint volna megszerkesztendő. Aki elolvassa a Trattatót, amely a mondottakon kívül az emberi arányokról, az ábrázolt cselekvés szelleméről, az időjárási jelenségekről, a növények felépítéséről és a horizont szerepéről szól, az nemcsak Leonardo felülmúlhatatlan empirikus szenvedélyéről alkothat fogalmat magának, hanem egyes intenciókból ráismerhet a festő esztétikai normáira is. Azt mondhatnám, hogy e tudós piktor minden modern értelmiségi prototípusának tekinthető. Megfigyelni, kísérletezni, egységes rendszerbe foglalni a természetet: ez volt fő törekvése, de ugyan minek a jegyében? Ki gondolná, hogy Leonardo, a modern tudomány apostola tarzuszi Pálhoz hasonlóan a szeretetet látta a dolgok végső eredőjének? Csak éppen ő nem hitből, reményből, hanem az empirikus tudásból származtatta. Mert ezt írta: "Bármely dolog iránti szeretet a dolog megismerésének gyermeke."
A kísérletező
A Mona Lisa, akárcsak a Keresztelő Szent János annak a türelmes technikának köszönheti egyedülálló auráját, amit az Itáliában akkortájt meghonosodó olajfesték lassú száradása tett lehetővé. Végtelen sok, üvegszerűen áttetsző, és csupán leheletfinom árnyalatokban eltérő festékfelület egymásra való felvitele bizony sokéves, precíziós munka. De ha az a cél, hogy a fiatal arc az Ideát jelenítse meg, akkor "egyetemes", azaz szórt fényt kell látnia, hiszen így megóvjuk attól, hogy éles árnyékok keletkezzenek. Ügyelnünk kell arra, hogy plasztikus legyen az arc és a test, mentes bármiféle ránctól. Minél lágyabb lesz az ábrázolat, minél füstszerűbb az átmenet fény és árnyék között, annál éteribbnek tetszik az arckifejezés, annál finomabb a mosoly az íves száj zugában. Egyáltalán: száműzzünk minden szögletest a képről, és törekedjünk bizonyos monokrómiára. Hagyjuk, hogy a szórt fény a puha bőrfelület mögött fölkeltse a test mélységének illúzióját. Csakis így lehetünk életszerűek. Higgyük el, "sokkal több vizsgálódás és gondolkodás kell az árnyékokhoz, mint a vonalrajzhoz". Ha pedig a tisztelt néző erotikusan csábító pogány görög istenséget lát Keresztelő Szent Jánosunkban, vagy netán a Musée Guimet csodálatosan megvilágított Buddha-fejei után tekinti meg a Louvre-ban a Mona Lisát, és úgy véli, hogy a japán vakuk villogása mögül rátekintő huszonéves női arcon egy időtlen Bóddhiszattva mosolya dereng át, akkor az minden bizonnyal érzéki illúzió csupán, még ha a festői tökély idézte is elő.
Említett táblaképeit, valamint a Szent Anna harmadmagávalt Leonardo utazásaira is elvitte magával. Mindenütt megbámulták és azonnal utánozták is őket. Ő azonban sosem festett rutinból, állandóan kísérletezett, hol az alapozással, hol a fedő lakkréteggel. Az Utolsó vacsora azért ment tönkre, mert úgy alapozta a milánói kolostorhelyiség északi falát, ahogy táblaképeket szoktak, a firenzei Signoria nagytermébe rendelt, már terv állapotában is világ csodájának számító, 7x17 méteresnek szánt Anghiari csata pedig fel sem került a falra, ugyancsak az alapozás kísérleti jellege miatt: egyszerűen lecsorgott a festék a falról. Louvre-beli két másik képe, a Sziklás madonna, a Bacchus már alig láthatók, annyira besötétítette őket a barna firnisz.
Leonardo olyan volt a festészetben, mint Goethe a költészetben. Technikailag bármire képes volt, megvolt hozzá az organikus világképe is. Udvarokat szolgált, de sosem adta fel művészi függetlenségét. És, akárcsak Goethe a Színtanára, büszkébb volt tudósi, elméletírói munkásságára, mint keze művére. Ízig-vérig modern ember volt, aki nem riadt volna vissza a természet átalakításától, ám körülményei folytán élete nagyobb részét szemlélődésben töltötte: ez utóbbit tükrözi kevés számú festménye és sok-sok rajza hallatlan mélységgel. Az életmű művészi és tudósi részét egységbe foglalni hatalmas vállalkozás. Frank Zöllner német művészettörténész-professzor külön esszéket szentel a festő biográfiájának, a képek születésének, külön ismerteti fogadtatásuk és hollétük történetét. Az idén magyarul is megjelent, Leonardo összes festményét és rajzát tartalmazó kötet talán a mesternek is tetszene, hiszen monumentális szakmunka, és a könyvészeti kivitel is minőségi. Ugyanakkor vaskos korpusz, nem kevesebb, mint kilenc kilót nyom, úgyhogy egy teherbíró könyvállvány (írópult) is szükségeltetik hozzá. Ha pedig valaki kézbe akarja venni, nem árt a csuklószorító. A műanyag füles karton horddoboz benne van az árban.
2006, Taschen/Vince Kiadó, 695 oldal 35.000 Ft
