Mahler: Revelge
Normális íróember nem méricskél, nem aggályoskodik, nem tartozik ezzel-azzal, nem vár az írástól semmit. Normális író írás közben is ír. Nem akar mást, nem képes másra.
Én nem vagyok ilyen író. Először is többnyire nem írok, inkább olvasok, nézelődök és gondolkodom. Másodszor, én nem akarok írni; engem belerángatnak az írásba. Különféle izék. És hagyján volna, ha a tavasz, a nyár, az éjfél, a telihold – csupa legitim indíték. De ezek engem inkább bámulásra, bambulásra, mint írásra. Akik engem beleráncigálnak a többnyire nemszeretem írásba, azok rendszerint személyek. Rendszerint tőlem távol állók. Nők, férfiak, gyerekek. Csupa idegen világ. Magukba szippantanak, eltűnök bennük, mint valami fekete lyukban.
Amíg jól körülhatárolható személyek rajzolódnak ki, miközben én megszűnök, addig nincs is semmi gond. Egy arccal kevesebb, párral több: pozitív egyenleg. De mi van, ha a dolog, amely magába ránt, kevésbé arcokból, inkább történésekből áll? Mi van, ha kataklizmaszerű történések nyújtogatják polipkarjukat, hogy bekebelezzenek?
Lassan négy éve írok „lábjegyzeteket” (áldokumentumok füzérét) egy hosszú holokauszt-poémához. A verset jiddisből lefordítani se volt piskóta, de ami utána jött, az se kimondottan egy Sacher (-torta). Előbb az „előzmények”, aztán a „bonyodalom”, és most a „kifejlet”. Mivel úgy döntöttem, hogy a dolgot nem mai szemszögből, hanem az akkori kortársakéból mondom el, nem kerülhettem meg a poklot. A megjelenítés érdekében túl kellett tennem magamat azon, ami számomra evidens: hogy a gyilkosok ilyenkor még egyszer elkövetik, az áldozatokkal pedig még egyszer megesik. A szó ebben az értelemben biztosan mágikus.
Barátok kérdezgetik: Hogy bírom ki? Mi van velem? Az aggódó érdeklődésre ezúttal, a Treblinka-fejezet után ismét azt felelhetem: kösz, megvagyok. Élek, és ezt most nagy részben Mahlernak köszönhetem. Egész pontosan a Wunderhorn-dalok egyikének. Általában ezzel szokták kezdeni a ciklust az előadók. A címe Revelge, magyarul „Ébresztő”. A szöveg népdal, közelebbről katonadal, balladisztikus beütésekkel. A zenei szövet összetett: egyrészt mars, másrészt gyászinduló, harmadrészt trallalázás a refrénben. A szüzsé: hajnalban csatába vezénylik a katonákat, a kedves lenéz a kvártély ablakából az elvonulókra, a dobost lövés éri, a csatát elveszítik, a sereg a tántorgó sebesült mellett visszavonul, a dobos attól retteg, hogy otthagyják a harctéren, rémületében pergetni kezdi dobját, közben bajtársai sorra esnek el, addig veri a dobot, míg fel nem ébreszti a holtakat, és azok meg nem verik az ellenséget (a puszta látványukkal), majd az egész csontbrigád rendezetten visszavonul és felsorakozik a városi szálláshely mellett, elől a dob, hadd lássa a kedves.
A dal szóról szóra azt mondja el, amit én átéltem írás közben: a múzsa integet, én visszaintegetek, trallali!, aztán, nincs mese, menni kell az általános pusztulásba, az írói eszközök sorra futamodnak meg, hullanak el, ott maradok egyedül, megsemmisülten, majd, mintha én lennék a dob, amit a halottak pergetnek, egyszer csak ott masírozok a kísértetsereg (a készülő szöveg) élén, az ellenség (a saját félelmem) meghátrál, végül ott állnak szép sorban a szavak, akár a csontok, összerakva, hogy a múzsa még egyszer szemügyre vehesse őket, immár egy másik dimenzióban (mert a múzsa is belehal persze).
Nagyon sokszor meghallgattam a Revelge-t. Rafinált darab: a könyörtelen indulóritmus magával ránt már az elejétől, alig van remény rá, hogy leugorj erről a futószalagról. A zenekar hol szelídebb, hol durvább korbácsütései terelik előre az énekelt dallamot. A strófák közé iktatott közjátékok sem enyhítenek a hajszán, valamiféle groteszk érzelmi kibontakozásra mégis van lehetőség: katonás fegyelem, hetykeség, szenvedély, vágyakozás, elgyöngülés, kétségbeesés, tébolyult elszánás, fogcsikorgató akarat váltogatják egymást menet közben, végül majdnem ugyanoda jutunk, ahonnan indultunk, de itt már mindent átértékel a halál, a muzikális Sztüxből átléptünk a túlsó partra.
Mahler 24 Wunderhorn-dalt írt, kronologikusan ez az utolsó előtti. 1899-ben keletkezett, a nyári hónapok során, a zeneszerző ún. „első komponáló házikójában”, a mesebeli Attersee partján. Ugyanezen a tóparton negyven év múlva a T4 akciócsoport tagjai üdülnek, a náci eutanázia program kivitelezői. Akik aztán újabb élet-dallamok százezreit hajszolják át a másvilágra Treblinkában, immár rutinos „zenekarként”, anno Domini 1942.
Mahler akkor már tíz éve nem zeneszerző Németországban.
Valamit mégis lemodellezett. Pontosan nem tudom, mit: talán a prés szorulását, az erő fogyását, a szakadékszerű zuhanást. Alkotáslélektanilag? Kultúrhistóriailag?
Nekem kalauz kellett. Aki mutatja az utat. Oda is, ahonnan nincs visszatérés.
