Árnyék

(Eurüdíké mondja)

Részlet

Mi siklik itt rajtam lefelé?, nem tudom; nem, inkább alulról jön és fölfelé megy, már elérte a bokámat, most a térdem felé tart? Nedves valami, lágyan kúszik feljebb, inkább hízelgő, mint kellemetlen. De most, ííí, kezd belém hatolni, megnyílt bennem, nem tudom, mi, de fáj. Áramlik egyre beljebb, egész melegem lett, valamit le kell tennem, valami fölöslegest, érzem; az öltözékem? Folyik valami bennem, ez mégis kellemetlen; lehet, hogy a tűzhelynél nem teljesítek többet, és megkezdett kéziratomtól is el kell hogy köszönjek? Eddig úgy ment pedig, ahogy a víz folyik. Simán. Úgy jött belőlem, ahogy a víz jön a csőből, bőven. Ilyen az írás, tudja?, én írok, ha ez valakit érdekel – a férjem viszont, a férjem énekel. A torkát tornáztatja, a dalait turnéztatja. Híres zenész. Mielőtt dalra fakadt, csend volt, volt csend, szent volt, azóta tönkrement az egész. Az én életem csendesebb meder. Én csak írok, kit érdekel? Folyik a tollam, én folyok belőle, töltve csőre, folyik a csap, és a fehér papírra kicsap. De ennek most vége. Már a járás se megy, ami olyan volt nekem, mint az írás, teljes a leállás mindkét vonalon, valahogy bebiztosított egzisztenciám, a létezésem minden eresztékében lazul, egyre távolodom saját magamtól, irányíthatatlanul, a tudatom is ködben botorkál, már nem forognak a sarokpántok, amiken a tudat jár, és amit legjobban szeretnék, egyre elérhetetlenebb: az írás se megy. Ráz a tehetetlenség, rázkódik alattam a földkerekség, egymást rázzuk a Földanyával, le akar vetni, teher vagyok neki, Földanya nem vállal. Már nem bánom, már nincs ellene kifogásom. Eszembe jut ez-az, ahogy elnézem ezt a tájat, de már nem fogom kifolyatni vele az írói vénámat. Ő még folyik, a férjem, neki már megvan a mítosza, a csapból is ő folyik, az énekes dalnok, mindjárt hallani fogják, őt és a bandát, van zenekara, igen, melyik fiatalnak nincs ma, de szólóban is tolja. Mint az anyám hasán csecsemőkoromban, toporzékolok a földön, hogy csak úgy dübörög. Anyámmal művelem, hogy a férjem is értse. Úgy, hogy a házasság szentségét ne sértse. Félönkívület. Ma már ez is megengedett, mint szexuális téren minden. Bár az ütemes dübögésben nyitva van hagyva a kapu, mintha mégis az volna mindenkinek, ami: egy ősrégi tabu. Ez csak fokozza az izgalmat. Semmi sem tilos. A csövek telnek, nyílás: van rajtuk. Azt a rengeteg dalt különben honnan a bánatból halljuk? Én itt rázkódom, ő a színpadot döngeti. De ami nálam önkéntelen, azt nála inkább az akarás műveli. Fáj; ami bennem folydogál, azt hiszem, méreg, könnyíteni kéne a terheimen, túl sok minden van rajtam. Nem tudom, mi lesz, ha árny leszek, olyan leszek, amilyen most vagyok, csak váz, kép, mínusz árnyék? Vagy hozzáadok, hozzáadódom az árnyakhoz, és így a részükké válok? Szédülök, levetek valamit; ez a holt súly. Jé. Azt hittem, én vetettem le valamit, de nézzék csak, hát nem én vagyok ez a volt súly? Én bizony ez a levetett, ami most elmarad mögöttem. Valami zörgő kütyü, az órája megállt, és nem tudja, magával mihez kezdjen. Követek jönnek, érdeklődnek, most már megismerem őket, kérdik, hogyan rendezzük be elkövetkező életemet. Mit szólnék, ha odatennénk a fotelt és oda szembe az asztalt. Merthogy most ott leszek kénytelen berendezkedni, az árnyak országában, árny az árnyak tömkelegében, viszont úgy leszek árnyék, hogy sehol egy fa, sehol egy bokor. Ott másból nem fogok megélni, csakis magamból, készüljek hát a tartós magamért-valóságra. Arra, hogy több legyek önmagamnál, ami nekünk, árnyaknak többnyire nem sikerül. Lám, mögöttem is elmaradtak a lehetőségek, sőt most már én magam is végleg. Most már nem vagyok ott, ahol eddig voltam. Valami mozog a füvön, de nincs nyoma, egyetlen fűszál se rezdül, a szél nekilendül, de engem többé nem ér, én vagyok ez egyáltalán? Meg kell változtatnom a sorsomat, meg kell az életmódomat; ezentúl nem fogok nyomot hagyni sehol, tollamból hasztalan folyik majd a nedv, és most le fognak nyúznak rólam, saját levetett bőrömmé fogok átváltozni alighanem. Árny leszek. Árnyék. Valami belém hatolt, és kipenderített önmagamból, engem, az érző lényt kihajított a levegőtengerből, kitépte belőle azt a bizonyos érző lényeget, azt a bizonyost – melyiket? Akárhogy is, most már jut levegőhöz, pedig nagyon rászorult volna, igen; most viszont!, most ott fullad meg az erdő szélén és elterül élettelenül. Pedig amíg élt, annyi érzés járta át ezt az érző lényt, annyi érzés, a matéria iránti fogékonyság! És ami főleg hatott rá és áthatotta, az öltözködés, a ruhák, ez a csodás változékonyság! Én tulajdonképpen mindig ezeken a ruhákon lógtam, csak a divat érdekelt, hogy a ruhák révén mindig valaki más lehessek. Igazából persze nem sikerült. Reggelente mindig túl sokat totojáztam, hogy mit vegyek fel. Még ki se nyitottam a szemem, már ezen járt az eszem. Mintha én nem is számítanék. Mintha magamra hagyna a táj, mintha hátrább lépne, hogy szemügyre vehessen az új szerelésemben. Mintha a saját anyám volnék, úgy viselek gondot a külsőmre, úgy ajnározom magam, na de ki kényeztetne így, ha én nem? A dalnok? A nagy énekes? Vagy a rajongói? Hallom a kórusukat szólni. Üldöz az üvöltésük, ez a fülsértő ricsaj. Jönnek utánam most is, engem követ ez a falkányi csaj? Vagy nincs határozott céljuk, tehát engem sem üldöznek? Ha nincs mitől félni mástól, tőlük biztos kell és lehet, ettől az iszonyatos fan-sikítozástól. Ha ez a bakfishorda feltűnik a szinen, az embert elönti a jeges félelem. Kiskamasz arcok, lárvaszerűek, meg se rezdülnek, nincs rajtuk érzés, nem vésődtek rájuk árkok, semmit se tudnak, félnek a magánytól?, dehogy!, falkában járók, rémítő, ahogy összeverődnek, ezek a bakfisbandák, kamaszlány hordák, rettentő fanok; nézzék az arcukat, a görcsös ordításukat, irtóztató, nem?, lidérces ricsaj, mindenre rátelepszik, a hegyvidék termékeire, a síkvidék vívmányaira, mint valami rovarsereg, légy-armada, döngés-felhő, rettentő hanglepel. Csupa kiscsaj. Hé, csajok! Ide hozzám! A vért kikergetik az egzisztenciádból, akármilyen biztos, akármilyen bátor! Kavicsáradat ömlik a szájból, a szájukból, vizet nem látni, medret nem látni, csak őket látni, a lányfalkát, ni!, a férjem is ők, úgy üvölt, ahogy ők, a lányfalka, az üvöltők, a süvöltők, a sikoltozók, síkmerev arcuk a pőre iszonyat, csupa tátogó, buta halszáj, mindegyikből fogkrémszag száll, és ocsmány, fültépő rikoltozás. Tegnap még kis nyuszi volt mindegyik, és valahányszor elesett, belé szállt a rettenet, ma meg: úgy ejtik el az énekest, akár a vadat, hogy halálra tapossák, a szájuk tátva – ma ők maguk a rettenet; tegnap még kis nyuszik voltak, és ma is csak taknyos tinik, de már úgy visítanak, ahogy csecsemőkorukba soha, lehet, hogy azt pótolják most; ezek a rettenetes kiscsajok rémületet keltenek mindenkiben, még az én dalnokomban is; egyszer igazi pánikrohamot kapott tőlük, iszonyatosat. A szart is kirántották belőle, a belét kirázták, a kis kurva banda, csupa kétágú villa, a lábuk már terpeszben, hogy valakit fogadjanak, nem tudják, kit, az igazit, mert annak ugye lennie kell; mondjátok, lányok, mit műveltek és mivel! De ami a szájukból harsog, az olyan, mint valami sodró áradat, sikíts, sikíts, hamarosan sziklazátonyok térítik el az elbeszélés folyamát, kénytelen másik medret ásni magának, aztán megint másikat, és így tovább! Ez hajtja őket, ennyi az egész; színtiszta ösztönkésztetés. Fogalmuk sincs róla, hogy bármelyikük felelős volna, nem is bújnak el a felelősség mögött, el se látnak odáig, csak ameddig a hang eljut a füldugójukba; viszont a vizelet, amit nem bírnak tovább visszatartani, zubogni kezd, elárasztja a képernyőt, ahol a piciny puncijukat mutatják premier planban. Több se kell a félhomályban villódzó közönségnek. Nem undorító és közönséges? Ezek a kiscsajok teljesen fejletlenek még, nincs semmijük, amit mutogathatnának, a mellük csak most kezd domborodni, mégis mutogatják, mindenüket mutogatják, még többet is, mint amijük van egyáltalán, aztán kivetkőznek magukból, még abból is, amijük nincs, és már csak a rekedt sikolyok szakadnak ki belőlük meg az iszonyú visítások. A sikítófrász. Lányok, mit műveltek? Mi ez? Kő az arcotok, kavicsot hánytok, visítoztok, rohangáltok. Jobb, ha az énekes ilyenkor nagy ívben kerül benneteket, akut vészhelyzeteket, mert még kitör rajta a pánik és elmegy tőle a hangja.

A ruháim eltakarnak és megmutatnak. Olyasmi ez is, mint a sikítófrász. Itt vannak ők, a guggolva vizelők, a sugárban pisilők; egyből kinyílnak alul is, felül is, képtelenek kivárni, hogy maguktól megnyíljanak. Nem bánnák, ha még több nyílásuk volna, hogy maximálisan nyitottak és készségesek lehessenek. Csak a mának élő gyermeklétükből visítva vágódnak ki, ugyanígy csapódnak be minden köztérbe – a fiatalságot, mint a tárnát, mindig újra nyitják – és ők tágra tárulnak, amint az énekes ezer más toroktól tüzelve rárugózik a színpadra, hogy mákonyos hangjával félresöpörjön néhány kavicszátonyt. A férjem iszonyatosan parázik a kiscsajoktól. A szart is kirázzák belőle, úgy parázik, azt mondja. Ettől minden csaj kész, teljesen elázik. Mi minden jön ki belőlük! Csenevész testük vajon mit rejteget? Ki akarja látni? Ki? Minden kivetkőzésük, feltárulkozásuk annyi, hogy imádni akarnak, imádni, magukba cuppantani, amiről azt se tudják, micsoda és hogyan kell kivárni. A kis piszkok! De a dalnok mindenkinél jobban fél tőlük. Üvöltenek. Tülekszenek. Fellökdösnek akárkiket. Földön fekvőkön taposnak. Fölmásznak mindenre, fölkapaszkodnak. Fenyegetően morajlanak, vérfagylalón sikítoznak. Köszönjük az értékes részvételt, köszönjük, hogy szét akarják tépni az énekest, darabokra akarják szaggatni, el akarják nyelni, hogy egy darabka énekest mindegyikük be akar kebelezni. Szépen lenyelni és aztán mindjárt ki is ereszteni, amit olyan szépen lenyelt. Hadd járjon, aminek kell, szabadon ki és be, táruljanak a test ablakai; kérem, erre is be lehet menni és persze emerre is, itt is van még egy nyílás, igen, van még hely! Szexuális impulzusokban végül is a gyerekkorban sincs hiány, aztán egyszer csak más se pulzál már bennünk; de addigra már bele is rokkantunk talán. A gyerekkorban indul minden; indulj az úton és vissza se nézz – amíg hasra nem estél. Szexuális jellegű élményekre adott beteges válaszok, tudjuk; esetünkben az énekes váltja ki ezeket, más esetben akárki más. És ha hasra estél és visszanézel, ez az első élmény, az ősélmény lesz a legfontosabb; de nincs már illatos kert, csak sívó pusztaság, nincs forrásvíz, árnyékot nem vetnek már a fák, a múlt nevét nem őrzi, se dal, se könyv, se jel, megátkozta a dalnok, felejtés nyeli el; az én dalnokom, az énekes is új átkot sulykol a sikítozókba mindannyiszor. Azok kampóval feszítik szét a kis pinájukat, de hát az emléknyomok ugye – a bűnbánat bejáratott útjai, ahol valami nagyszabású zajlik, bár eléggé ügyetlenül – már csupán emlékekben nyilvánulhatnak meg, és ez nem kielégítő. Aki még egyébként sincs kielégítve, az is jelentkezhet most. Persze rögtön jelentkeznek. Mind. Szabad. Kell. Lehetséges, hogy ebben a sikítozásban a hisztéria tünetei vannak jelen, és hogy a sikítozás tartja nyitva az emlékezést, és nem fordítva: lehet, hogy a sikítozás hívja életre az emléket, vagy épp ellenkezőleg: az emlék váltja ki a sikítozást? Egyik sincs meg a másik nélkül, tisztelt uraim! Énekes urak, önök beteggé teszik ezeket a sikítozó lányokat! Akik – ha már egyszer feloldották testükön a zárat, elhúzták sorra a reteszeket – nyitottak mindenre, nyitottak még a halálfélelemre is, pedig arról még csak nem is hallottak, nyitottak bármire, függőségeiket félretéve pedig még nyitottabbak, mindegyik csupa odaadás, egyre nyitottabbak, olyanok, mint a kitáruló istálló- vagy ólajtó, csak éppen nincs mögötte semmi, amit meg lehetne fejni vagy le lehetne vágni. Mindenüket kifröccsentenék habosan, azt is, amijük még nem jön, nem jöhet, mert még nincs; ezek a lányok mindenüket odaadnák. Hát nem szörnyű? Letaposnak, letépnek mindent. Nekem ez idegen. Ez is öröm volna? Hogy a zizegő, fütyülő, üvöltő levegő úgy süvít ki a gégéjükön, mintha a világ valamennyi kísértete a torkukban lenne foglyul ejtve és most egyszerre mind el akarna szabadulni. Közben nincs bennük semmi. Ezek a lányok a semmit testesítik meg, mivel a kicsiny testükön kívül semmijük nincs. Őbennük nem lakik semmi, nem, az arkangyaluk Eminem, a főistenük Jagger, imádják este-reggel, de bennük nincs más, csak a semmi, azt meg (rejtély, hogy miért) muszáj kiengedni. Akinek nincs füle, az is hallja, akarja, nem akarja. Sikítófrász. Lárvaarcok, visítások, izzadságban-könnyben ázók, grimasz-torzók, üres héjak, nyáluk csordul, lóg a taknyuk; sikítófrász tör ki rajtuk! Hangot köpő tátott szájak! Merev arcok, eltorzultak, a semmi elé függönyt húztak, visítanak, mint akit a kettőhúsz ráz, sikítófrász, sikítófrász! Fennrekedtek a csúcson, és a hegyi mentőket hívják. Végül átázik az ágyuk, elázik a testük, a kincses ládikájuk, mindent benedvesít a vágyuk, lángra gyújtják és eloltják magukat, sikíts, sikíts, sikítanak.

Ha engem kérdeznek, én ezt nem ismerem. Írónőként én ezt nem. Ismernem kéne, de nem ismerem. A férjem jól csinálja, tény és való; nyilvánvaló, hogy születéskor az anyjától – már fogalmam sincs, minek a múzsájától – való elszakadást nem érezhette olyan fájdalmasnak, hogy elment volna tőle a hangja; jó, én csak egy kis nimfa vagyok, egy Múzsához képest egy nímand, próbálok ugyan ezt-azt írogatni, de hát nem megy, szóval csak azt akarom mondani, hogy a múzsamamától gyerekként való elválás, pláne hogy az anyja is gyermeki lény, a férjemben aligha kelthetett szorongásélményt. Különben képtelen lenne így énekelni, hogy a kő is meglágyul tőle. A férjem nem ismer félelmet, a lányokon kívül senkitől nem fél, tessék meghallgatni, hogy énekel, mennyire teli torokból. Csak a sikítozóktól retteg. Ilyen esetben kettőt tehet az ember: vagy fél vagy nem. Harmadik lehetőség nincs. Naná, hogy bennem is szorongást kelt az, ahogy így kifolyok belőlem. Eddig nem ismertem ezt az érzést, helyesebben szólva, elnyomtam magamban. Ennek ellenére minduntalan visszajött, a szorongás mindig visszajön, akármit csinálok. Akármit mondok is, már érzem, hogy jön, és szinte máris betölt. Sokáig elkövettem azt a hibát, hogy mindig valamelyik szervemre vonatkoztattam, mármint a szorongást, és ez valamennyire most is így van, hiszen valami megmart, azt hiszem, egy kígyó, látom a sebet, nem ott, ahol máskor, most egy új seb nyílt. De hát egy kies völgyben ugyanúgy rám tört volna a szorongás; ha arra járok, ugyanúgy szorongtam volna. Teljesen betölt a szorongás. Mindig is betöltött. Rendszeresen úgy érzem, én nem én, hanem egy utolsó szar vagyok, ez van nálam, de nem, nézzék meg inkább a ruhatáram. Az mégse szar, nahát, van benne duster, trencskó, trapézkabát, valami, amit fölvehetek rá, hogy ne lássák, mennyire reszketek alatta, ráz a szorongás, a föld is rázkódik alattam, mintha ütemesen döngetném. Senki se gondoljon koituszra, amikor rázkódást vagy döngetést emlegetek. Bármi, csak az ne, csak azt ne kelljen újból – mindaz, amit erre a szélsőségesen kínos érzésre ráaggattam, itt lóg a gardróbomban. Nem is tudom. Most én is valamiféle ruha vagyok, ami alól kifolyik. Én vagyok az, aminek kérész élete volt, még annyi nyomot se hagyott a földön, mint az a kígyó, amelyik rám támadt; ugyan mit ér a ruhabőr, a szövet-héj, e bús burok? Tessék, most kilépek, úgy, ahogy csak egy nő tud, kicsusszanok belőle, és végigsiklok rajta, a levetett bőrön, saját magamon; nem szoktam meg, hogy ilyesmin járok – ez most az enyém? Vagy a kígyóé? Nem tudom. Egyikünké biztos. Semmit sem értem a pompás ruháimmal, semmit, most levettem őket, és velük együtt saját magamat. Jó lenne megint ott állni az erdőszélen, ahol mindez megtörtént. Társnőim elmentek. Segélykiáltásokat hallatnak, sírnak, a mobiljukat keresgélik, próbálnak megmenteni; nem lehet. Már megint üvöltés mindenütt, mindenfelé. Pedig én nagyon érzékeny vagyok a zajokra; á, most már jó, most már alig hallom. Már a seholban vagyok, nem, nem a Seolban, az egy másik alvilág. Itt semmi sincsen. Illetve, nem igaz, a ruhám még itt van. Én vagyok a ruha. Ruha vagyok. Ez a büntetésem? Miért? Azért, mert egész életemben csak a ruhákat cseréltem? Mániákusan jártam vásikázni, egyik butikból a másikba, hátha ott valami szebbet találni. És a másik: eszembe se jutott, hogy a ruhák elrejtenek, menedéket jelentenek; menekülés – ki elől? És itt bezárul a kör. Hogy mit köszönhetek a szorongásnak? Őszintén szólva ezt se tudom, mert szorongásmentes állapot nem volt, nem nagyon. Másoknál a szorongás: a veszélyre adott ideiglenes válasz. Nálam állandó, és nem kell hozzá veszély. Mindig kéznél ez az állapot, nem kell előhívnia semminek, a szorongás azt súgja, itt vagyok, ne félj. Állok rendelkezésedre. Régebben talán még volt értelme, most már minden értelem és ok nélkül is elővesz. Ezt a kígyót a fűben nem is láttam; amikor reagálok rá és meghozom a megfelelő intézkedéseket, azokkal persze későbbi állapotokra válaszolok, de már menet közben észlelem, hogy nem érek el velük semmit; továbbra is szorongás tölt el. A szorongásban mintegy magamat előlegezem, ennyi elég is nekem, hiszen még azt se mondhatom, hogy az enyém volna a szorongás, nem, én vagyok a szorongásé. Ezt a tényt ruhák alá rejtem, hosszasan válogatott ruhákkal takargatom, mert csak a ruhák takarásában lehetek biztonságosan én: én, úgy, hogy közben senki se lát; akkor nyugi van, megnyugvás, egészen a következő szorongásig, ami persze jön is menetrendszerűen. Csak arra vár, hogy sietve belelépjek a sorsomba. A szorongás nem más, mint ruha, készenlétben álló, rám váró ruha, és én szépen belelépek, belebújok, azt nem mondanám, hogy magamra öltöm, mert akkor idegen test volna; a szorongás az én ruhám, mindig másik ruhám, a szorongás azonban mindig ugyanaz, rá nyugodtan építhetek, benne biztos lehetek. De most: mindez mit ér? Elveszítem magam, érzem. Már oda is vagyok. Már gyászolok is, gyászolom a saját veszteségem, bár a dalnok, ebben biztos vagyok, amit most kihagy, később be fogja pótolni, nálam jóval alaposabban, fog rá időt szakítani, időt a gyászra, anélkül nem megy, időt kell beletenni, hogy az ember rendesen gyászolhasson. Alapos valóságvizsgálatot fog végezni, látni fogja, hogy már nem létezem, aztán még egy valóságvizsgálatot tart, és annak a vizsgálatnak az eredményeként teljesen a gyász a hatása alá fog kerülni, igen, és akkor majd azt fogja kívánni – és ezt a gyász is kategorikusan megköveteli majd tőle –, hogy most már váljon le a tárgyáról, rólam, hiszen ez a tárgy, az énem nem él már, csak a képzeletében. És akkor el fogja végezni ezt a munkát, végrehajtja a visszahúzódást a tárgytól, a tárgyától, igen, ez fontos, ne nevessenek, tőlem, aki azáltal lettem értékes, hogy a tárgya vagyok, és ő ezt a tőlem, a tárgyától való visszahúzódást élete minden szintjén és minden szakaszában végre fogja hajtani, módszeresen végre fogja hajtani, minden olyan helyzetben, amelyben a tárgy, én, a tárgy tehát magas fokú megszállás tárgya volt, én voltam az első megszállás, kétségkívül magas fokú megszállás, talán túlságosan magasra értékelt engem, lehet, talán túlságosan felhangolódott tőlem, lehet, hogy csak egyetlen hanggal volt feljebb a kelleténél, de akkor is hamis hangot ütött meg, persze ekkora ricsajban ki hallja ezt meg?, hamis színben tüntetett fel és hamis hangon szólt, lehet, de akkor is el kell majd fogadnia ezt a fájdalmas visszahúzódást, bele kell törődnie, mint ahogy el kell fogadnia azt is, hogy az én magas fokú és beteljesíthetetlen vágymegszállásom, mivel nekem végem, lőttek, eltűntem, elsüllyedtem, végleg a múlté, én mint tárgy ugyanis addigra megszűnök lenni, igen, volt-nincs, és ezt, az ő tárgya visszahúzódásának ezt a fájdalmas jellegét, tudniillik az enyémet, az én személyes visszahúzódásomat, már úgy értem persze, hogy az én személyem visszahúzódását, eddig minden világos?, szóval ebbe a fájdalmas jellegű válásba neki bele kell majd törődnie, és akkor ő, ki?, és mi fog történni?, nos, akkor a válásunk fájdalmas jellege újra meg újra fel fog idéződni, hiába törődött bele ő, az énekes, akkor is fel fog idéződni, újra meg újra, még sok-sok idővel azután is, hogy már rég beletörődött a történtekbe, abba, hogy én, a tárgya végleg eltűntem, akkor is bele kell majd törődnie megint újra meg újra a tárgyvesztésbe, nem lesz más választása, és ha ezt egyszer végre kapiskálja (bár ahogy én ismerem, valószínűleg sohasem fogja!, olyan mint egy csecsemő, ő is, ami az övé, ahhoz ragaszkodik, hosszasan lóg rajta, aztán kiköpi, aztán szorgalmasan énekel újból, ugyanis tapasztalt valamit, és mire tanítja a tapasztalat?, hogy amije csak van, azt mind megtarthatja, ez jár neki, mert úgy dukál, hogy az embernek minél több mindene legyen, ez most esett le nekem), ha ezt egyszer meg is érti végre, akkor is: minden olyan helyzet, amely a hasonlósága révén a vágymegszállásra, a tárgyára, vagyis rám emlékezteti majd, a hozzám való kötődést fogja felidézni benne minduntalan, pedig nem ártana megtanulnia végre, hogy a hozzám, a tárgyához való kötődésnek végérvényesen oldódnia kell. Ez elkerülhetetlen. Egyszer el kell oldódnia tőlem, én ugyanis a magam részéről, ami persze már nem az én részem, rég eloldozódtam, nem is olyan rossz, egyszer csak könnyelműnek és felelőtlennek lenni, levetni burkainkat és otthagyni önmagunkat, egyszerűen távozni. Azt, hogy engem békén hagyjon, végre lenni hagyjon, magára hagyja azt, aki egyébként volnék, ezt azelőtt se bírta elfogadni, nem bírt elengedni, hogy egyedül járkálhassak ezen a tájon, pedig olyan vidám, derűs, barátságos vidék: nem, erre ő soha nem lesz képes. Soha nem lesz képes hagyni, hogy csak úgy legyek. Pedig nem ő csinált engem, de akkor se fogja hagyni, nem, nem, soha. Megint bele akar majd gyömöszölni abba, ami eddig is volt a részem. Ezt előre látom. Mivel ő kizárólag önmagához kötődik, minden lehetséges helyzetben kénytelen lesz újra átélni a tőlem, az ő szeretett tárgyától való elválást, és ennek persze véget akar majd vetni: úgy, hogy megint eljön értem. Talán már sejti is, hogy ezen az elváláson nem fog tudni túljutni, hogy ez az elválás újra meg újra szükségszerűen le fog zajlani, és ez aligha lesz kellemes számára, ezért már-már meg is sajnálná az ember, igen ám, de ő, ahelyett hogy végre felszámolná a hozzám, a tárgyához való kötődését, most kezd csak igazán ragaszkodni majd hozzá, és minden erejével azon lesz, hogy minduntalan helyreállítsa ezt a kötődést! Olyan nincs, hogy én elmegyek! Ezt fogja mondani. Nem fog elengedni. Nem fogja hagyni, hogy elmenjek. Mindenütt engem fog látni, az erdő szélén, a fák koronájában, így legalábbis a természetlíra szótárában, én nem beszélem ezt a nyelvet, engem untat, ezt, legyen szíves, olvassa el valahol másutt, nézze meg valahol másutt, moziban, tévében, bárhol, vagy nézze a természetet a maga természetében, tőlem!, de engem untat, bár, mint mély fájdalommal konstatálom éppen, én is alá vagyok vetve neki. Puff neki! A természet – ha most rendesen szemügyre veszem, amíg még van – higgye el, ha órákig bámulják is, akkor se nagyon fog változni a helyzet – el fog tűnni, előbb eltávozom én, aztán a természet is el fog tűnni, igen, ez tiszta sor, el fog tűnni, nyugodtan kattintgasson rá, milyen látnivalókat kínál, még mi mindent, még mennyi mindent, keresse csak meg a Google Earth-ön, én nem keresgélek, a természet valahogy nem az enyém, ezt még soha nem észleltem ilyen mértékben, mint éppen most, amikor magamra hagy a természet, a természetem; pápá és el ne essél! – mindegy, jól ismerem, de éppen azért, mert jól ismerem, nem óhajtom elmélyíteni a vele való ismeretséget, szóval képzeljen el egy természetleírást, nekem mindegy, honnan veszi. És bárhol kerül is terítékre ebben az ábrázolásban, és nyúl a hangszeréhez az énekes, az én dalnokom, meglátják – már mondtam, de olyan fontos, hogy elismétlem még egy párszor –, ő, nemhogy megszüntetné, kényszeresen újra és újra megteremti majd a szeretett tárgyhoz való kötődését, ez pedig a hozzám való kötődést jelenti. Mindig rácsatlakozni, akkor is, ha már nem áll benn egyetlen vagon sem. Mindig mindent ráaggatni, összekapcsolni vele, akkor is, ha nem létezik már! Ebben a dologban nem vagyok tárgyilagos, nem is lehetek, én csak tárgy vagyok, az sokkal kevesebb, egy tárgy nem dönthet, azt pedig végképp nem döntheti el, hogy élni akar-e vagy sem. De ezt olyan tisztán látom magam előtt, mintha még átélhetném: Az én intenzív, csillapíthatatlansága folytán egyre növekvő vágymegszállásom, vagyis a hiányzó, elveszített tárgyé, ugyanazokat az ökonómiai feltételeket teremti meg, mint a megsérült testrész fájdalomtól való megszállása; szóval képzelje el, ez annyira fájni fog neki, mint nekem a kígyómarás vagy mi, ami megölt az előbb, juj! Vagyis szerencsétlen ezt fogja érezni minduntalan, és az én hiányom, a tárgy hiánya miatti szakadatlan fájdalomtól való megszállás lehetővé teszi majd neki, hogy eltekintsen a testi fájdalom perifériás meghatározottságától. Na igen, az én fájdalmamtól eltekinteni semmibe sem kerül neki, azt amúgy se akarja és tudja elképzelni, ezt a fájdalmat semmibe nem kerül eltávolítania abból, ami a vakító sugarú Nap alatt van, Apollón alatt, aki a férjem apja, és ugyancsak nem lát már engem a hímes, de nem rímes réten; egyébként se vett tudomást rólam, kisebb költeményeim cseppet sem érdekelték őt, a sugárkoszorús istenalakot, aki a Napszekéren hajt napestig; fia, az énekes talán ezért is olyan sápadt és lusta; végül is a lányok csinálnak mindent, ők visítanak, a dalnok nem csinál semmit, soha semmit nem csinál, talán azért, mert az apja folytonos hajtásban van, felhajt szekerével az égre, s már hajt is le a lejtőn, és a fiú nem akarja azzal tölteni az életét, hogy folyton az apját nézi, ahogy fölhág és alábukik, örökké ezt ismételni, ez majdnem olyan szörnyű, mint az, hogy ki-be – ami a férfiaktól ered, az valahogy mindig egyhangú; és mire egy másik hangot is megtanulnak, az bizony eltarthat egy darabig. Az éltető Nap nélkül mi sem lennénk, jó, elismerem, hogy szükségünk van rá, de mit számítunk mi?, milyen könnyen elvész közülünk bárki; én sem vagyok már, és hát mit számít, aki már nincsen?, én viszont állíthatom: nem is olyan rossz ez – avagy a Napisten netán ellenőrizni akarja, hogy tényleg nem létezem már, hogy árnyék vagyok már? – ami sajnálatos módon szintén nem lehet nélküle. Sajnos igaz: árnyékot csak a Nap tud létrehozni. Jó, erre monopóliuma van. De arra nem lehet büszke, hogy rendszeresen és visszatérően felbukkan, majd (üvöltő nyerítést hallunk, aztán sziszegő kihunyást) felágaskodva fékez, kiugrik a szekérből, körülnéz, megvan-e az összes árnyék, és a szín a fénynek megfelelően működik-e, hisz az volna a rendeltetése, és ezt pont azon a fényen ellenőrzi, amit ő maga hoz létre, amikor felmerül és amikor alábukik, mindez eléggé unalmas és közhelyszerű; pont olyan, amilyen az én művem is – jó, hogy mondják, de azért ezt nem kellett volna! , én is tudom, hogy a művem egyhangú, de a Nap útja épp ilyen egyhangú, hiszen az égi ösvényen kívül nincs másik, úgy is elképzelhetik, mint valami sivár kerülőutat a pampákon, azon közlekedik, azon kapaszkodik fel és ereszkedik alá: rólam – mint oly sokan mások, mint előbb-utóbb mindenki – ő sem vesz tudomást; engem már nem lát, én már nem vagyok itt, mire felbukkan, ő, Apollón, aki semmivel sem adósom, csak az apósom, és alighogy felkel, csakhamar máris meredeken mehet lefelé, és tűnhet el végül, igaz, csak néhány órára, de addig semmi keresnivalója a földön. Neki is el kell tűnnie, mint nekem, ha nem is örökre. Apollón visszajön. Mindig visszajön. Velem ellentétben ő, a Nap istene nem tűnik el örökre, csak alábukik, aztán újra felkel és folytatja útját. Hiszen különben örök sötétségbe borulna minden. Egyelőre még a fia se lát engem, és ettől teljesen kész van, igen, teljesen kész van tőle, a fia egyébként is csak a rá való vonatkozásomban ismer fel és el, különben nem, jó, ez nem olyan nagy valami, ez másokra éppúgy vonatkozik, de de de, mit is akartam mondani, szóval ha az énekes minduntalan a tárgya hiányával, vagyis az én hiányommal szembesül, akkor az óhatatlanul fellépő testi fájdalomról való áttérés megfelel a, hogy is, a tudomisénmiről a nemtudommire való áttérésnek, ami általában, normális embereknél, akik nem énekesek, nem felel meg semminek, az égvilágon semminek, nincs találat, vagy pedig én nem ismerem a normális embereket. Így van! Egyesek ott nyomják az ipart fent a színpadon, a kis nyitnikékszájúak meg, akik összesen három hangot tudnak, egy fölsőt, egy alsót és egy középsőt, és ezek közül egyik se kedves az emberi fülnek, ott sikítoznak, megáldva a jó édesanyjuk szigorú, büntető arcvonásaival, anyuéval, aki annak idején sátorral a hátán loholt sarat dagasztani a fesztiválokra, ahol a toi-toi vécék kiöntöttek az anyuékat elöntő világnagy meghatottságtól. Csodás emlék, velőkig, akarom mondani, vesékig hat ma is. A sztárok esetében ez természetesen nem így van, náluk minden másképpen van, na igen, de mit kezdjen az énekes azokkal, akik az orra előtt kapják elő és teszik ki a placcra a genitáliájukat, márpedig a női genitália egyszerűen mindenütt ott van, már a legkorábbi fázisában is, akárhova néz az ember, mindenütt ott vannak a lányok az alattomos kis réseikkel, olyanok, mint a sivatagi homokbuckák, dűnék, barkánok, mindenkit elnyelnek és senkit sem adnak vissza, bárkivel készek, aki nem igazi férfi, és senkivel sem, aki az, de bárki is legyen, legjobb partiban, egyszerre sok mindenkivel!, szóval azokkal, akik a disznó-, bocs, diszkó-hodályokban áznak és ráznak, és ezerrel adnak a sikítófrásznak, szóval az áttérés, mit is akartam mondani?, ez az áttérés, ami egy normális embernél nem semminek sem felel meg, amint az előbb tévesen állítottam, hanem abszolút megfelel a nárcisztikusról a tárgymegszállásra való átmenetnek. Hát nem? Az áttérés tehát mégiscsak megfelel valaminek, de ahhoz ugyebár az kell, hogy az ember magán kívül még valaki mást is lásson, legalább egyvalaki mást. Na, egyet ők is látnak, sejtelmem sincs, nem, sejtem, hogy melyik az az egy, de sejtelmem sincs, hogy valóban igaz-e az, amit a dalnok énekel. Asszem, most nyugi van, elvan nélküle. A veszteség okozta fantomfájdalom arra készteti a normális embert, hogy egy olyan másik tárgyat keressen magának, ami szinte azonnal képes ismét fájdalmat okozni neki. Teljesen új fájdalmat, de akkor is fájdalmat. Az emberek elfojtják ezt, mert azt hiszik, hogy örömre vágynak, pedig fájdalomra. Minél több mindenre vágynak, annál inkább vágynak arra, hogy valami hiányozzék. Hogy megint kaphassanak valami újat. Emlékeznek még rá, hogy az én hiányom, a szeretett tárgy hiánya lesz az, ami a tárgymegszállásra való átmenethez vezet majd kényszerűen? Az én halálom? Az én hiányom? De nem, nála nem, nála ez valahogy nem működik, ezt már előre látom. Ismerem őt. Ő nem fog beletörődni. Arra fog törekedni, hogy megtaláljon. Hogy kitalálja, hol vagyok. Az a helyzet, hogy túlértékelt engem, túl magasan kezdett, ez hiba volt, tipikus énekeshiba, hamis hangütés, ez a gyászának is valahogy hamis színezetet fog kölcsönözni, már hallom is, belehallgatok a jövőbe, a gyásza alapból hamis, azon belül minden egyes hangja az, egyszerűen hamis hangon énekel, már most hallom, pedig még rá sem zendített, ezt senki nem hallja rajtam kívül, a sikítózók, azok semmit se hallanak, csak őt hallják, ugyan, francokat, semmit se hallanak, amit igen, azt sem, de én hallom, én, a tárgya, akit túl magas fokon szállt meg, túl magas hangfokon, nem csoda; mondhatnám, megszállt bennem, mint a marketing direktorom, túl nagy feneket, akarom mondani, szerepet kerített nekem, azért mondom így, mert nekem ebben semmi részem nem volt, ő volt az, aki kezdettől ilyen magasra értékelt, mondhatni, mértéktelenül magasra, és ez a magas fokon megszállt tárgyszerep, amit végül is kerített vagy sikerített nekem (én nem kértem, elhitetik!), hozzávetőlegesen a sérült, de a növekvő inger által csak hevenyészve lefedett testrész szerepét játssza. A holtak tudvalévően sokkal jobban izgatják a megmaradottakat, mint életükben valaha is. A dalnok mostantól a teste részének tekint, egyáltalán nem képes másnak látni. Hát persze. És e megszállási folyamat kontinuitása és megakadályozhatatlansága, ami az általa rettenetes és valódi testi fájdalomként megélt fájdalom kontinuitásának és megakadályozhatatlanságának felel meg, olyan állapotot teremt, olyan állapotba juttatja őt, amely, hogy is mondjam, á, megvan, ezt már megmondta nekem valaki, köszönöm, szóval a folyamat ambiguitása, á, nem, kontinuitása és meg-aka-, na most itt megakadtam, mert ez kimondhatatlan, ez maga a kimondhatatlan, de már tudom: ez őt a teljes pszichés tehetetlenség állapotába juttatja. Vagy csak meghosszabbítja ezt az állapotot, mert őt én mindig is tehetetlennek láttam. Ezt mind magam előtt látom, pedig még a fűben fekszem, egyre halványabban, egyre halálra váltabban, az égből villám nyilall, de engem már nem világít meg, a hegyről lezúg a vihar, de engem már nem mozdít meg, mit akarok én itt, nem vagyok én felmagasló ember, akinek joga van ehhez is; mit akarok én itt? Már a bőröm se fed be? Árny volnék? Szárnyalnék? Mi a pontos szó erre? Nem fontos, én se vagyok az, sose is voltam.

 

Visszhang

Legfrissebb művek

Krokodilopolisz - blog

Kapcsolat