Drága fiam, ma valami fontosról szeretnék neked beszámolni, aminek talán örülni fogsz, ami esetleg melengetni fogja a szívedet. Részt vettem egy ünnepségen. Meghívtak a Császár beiktatásának évfordulójára. A huszonhetedikre. Óriási megtiszteltetés volt ott lenni, eleget tenni a meghívásnak. Törekvő fiatal ember vagy, tudod, hogy minden lépés számít. Hát még a trónra lépés. Akkor is, ha valaki gyerekkorában teszi meg ezt a lépést, mint a Császár. Sőt, akkor igazán nagy lépés a trónra lépés. Nagy emberekben minden nagy. Gyerekkorukban is. Ők kicsinek is nagyok, annak születtek. Közelükben lenni kitüntetés. Megpillantani az uralkodót olyan, mint mikor vacogó lovon baktatsz, árnyéklovas, azt hitted már, sose lesz vége a télnek. De lám, ott a Császár, az ég kegyeltje, kisüt a nap, szemeden olvad a jég. Idén a nagy nap évfordulója egybeesett az újévvel. Mindannyian a Sárkány jegyébe léptünk. A sárga sárkányéba. A Föld elemébe. Felöltöttük legszebb ruhánkat, kitűztük legszebb reményeinket. Világra jött a Sárkány, és mi ott lehettünk a születésénél. Nemes ember tiszteli a kezdetet és a véget.
Még sötétben gyülekeztünk, mi követek, a kapun kívül. Sok szolga, sok gyertya, sok toporgás a hóban. Dobok, csengők, sípok, gongok, távoli zenebona, hazafelé tart a császár. Újévkor mindig kivonul a klán szent ligetébe: itt van a szállásunkhoz közel, a császárvárostól délre. Belép a szentélybe, hódol az ég istenének: térdre ereszkedik és háromszor egymás után arcra borul előtte. Ezt még kétszer megismétli, az összesen kilenc meghajlás. Kilenc rétegű az ég, tudjuk. Vagy kilenc mezőből áll, régebben így tudták. Akárhogy is, tőle ered törvény, tudás, élet: méltó a kilencszeres tiszteletadásra. Kérdezhetnéd: hát a föld? A föld mint az ég társa beleértendő a meghajlásba. Sőt, mintha csókot nyomna a föld arcára, amikor ráborul, a megalázkodó ember. A földnek is tiszteletet ad tehát, amikor az eget illeti tisztelettel. Ég törvénye, föld mértéke, nemes ember tartása állandó. A hódolat az ég tartóoszlopa, az ég a föld védőpajzsa, a föld a naptár szülőanyja. Amíg az ünnepeknek szerét ejtjük, amíg életünket az égi törvény alá vetjük, addig a világ a körforgás mértéke szerint kering, és ne mondd, hogy mint az ing a szélben, vagy mint a füst, ahogy szoktad. Nőjél fel végre, fiam, fogadd el az élet rendjét. Az újév olyan, mint egy kézfogás, az ember, a télbe süllyedő felnyújtja kezét – és ki húzza ki mélyből, ha nem az ég? Képzeld el, mi lenne, ha a tél nem érne véget, sőt egyre zordabb lenne, egyre télebb. Mit enne az ember, mit az állat? A hó alatt, a jég alatt még volna mit kaparni persze, de azt kibírni, hogy egyetlen csíra sem bújik ki, egyetlen rügy sem fakad, hogy a tenger felhői ezentúl mást sem zúdítanak ránk, csak havat, havat, havat, hogy a városaink, a falvaink mind eltűnnek a hegymagas hó alatt, ezt kibírni, hogy az egész lakott világ hovatovább egyetlen hósivatag, aligha lehetne. Ezért az ünnepek, fiam, hogy ráébredjünk, ha nincs bennünk tartás, összeomlik, ami összetart minket, a rend, a rendünk. Ezért nem sok meghajolni kilencszer, de még kilencvenkilencszer sem.
Szóval, ott állunk a palotanegyed külső kapujában, időközben elsöpörték a havat, a nap is fölkelt, a császár is visszatért, népes rokonságával együtt. Dobok, csengők, sípok, gongok. Most a palotában, a családi szentélyben áldoz az őseinek. Képük a falon. Ismerjük a legendát, a mandzsu gyerekek kívülről fújják: arany nemzetség, mennyei eredet, Fehérhegy, tündérek, meztelen fürdenek; bogyót ejt a szarka, piros lesz a ruha, a legkisebb tündér, miután megfogan, császárok szűz anyja, fiút szül boldogan, valahogy így szól a közkeletű rigmus. Széljegyzet: ezt a szép történetet a mandzsuk mitőlünk, koreaiaktól vették át. Ahogy a Ming dinasztiától a trónt – úgymond, égi megbízásból. Na, de hát osztozni velük egy tündérmesén messze nem akkora rossz, mint ha a nyakunkon ülnének.
Mire bejutunk a belső udvarra, a Császár már ott ül az áldozócsarnokban, az emelvényen. Akik távol vannak tőle, vágyakozva néznek rá, akik közel vannak hozzá, sohasem unják. Gyönyörűen énekel, billentyűs hangszeren játszik, fejből idéz Konfuciusztól, keresztényekkel hitvitázik, tőlük tanul geometriát, asztronómiát, kottaírást, kartográfiát. Bámulatos! Mi sem unjuk a hajbókolást, ha végre a közelében kerülünk, persze ki kell várni a sorunk. Udvarról udvarra araszolunk, hangyák a mézcsorgató szentély felé, a zene felé. Előttünk kígyóznak a vitézek, a nyolc mandzsu zászló tisztjei, élükön a császári hercegekkel. Majd a nyolc mongol zászló fejei és törzsei, legelöl azok, akiknek feleséget a császári család adott. Utánuk a nyolc kínai zászló parancsnokai. Ebből is láthatod, fiam, a Középső Országban, az Ég Birodalmában a hadnagyok viszik a prímet. Nem volt ez mindig így, és talán nem is marad így örökre, bár a mandzsuk tesznek róla, hogy harci erényeiket ébren tartsák. Ha nincs háború nyáron, az udvar vadászni megy. Fél koreányi területeket hasítottak ki vadaskertnek a távoli őshazából, Mandzsúriából. A Császár a legjobb nyilazó, magától értődik, apja is az volt, nagyapja is. Dédapja pedig mintát lyuggatott a céltáblába, ómenszerűt, annyira hitt abban, hogy az ég választotta ki birodalmat alapítani. Minden lövése jel volt, minden lépése az ég akarata. Ma sincs ez másképpen, ebben a vonatkozásban áll az idő. Vagy körbecammog, láncon, mint a medve. Vagy a rács futásába veszve, mint a fogoly tigris a ketrecben.
Udvari körökben itt azt beszélik, az ő idejében, az alapító ősében akkora jólét köszöntött az emberiségre, hogy még a tigris és a medve is ember akart lenni. Ez is olyan legenda, amit akár tőlünk is kölcsön lehetett venni, közszájon forog nálunk emberemlékezet óta. Te nem hallottál róla? Böjtölni kellett volna a két ragadozónak száz napig, hogy jutalmul ember lehessen, de csak a medve bírta, a tigrisnek nem smakkolt a fekete üröm meg a fokhagyma. Ha a böjt azt jelenti, a holnapért legyőzöm magamat ma, mert akkor majd annyit ehetek, amennyi belém fér, akkor nem vagyok különb, mint a koplaló buddhista, aki lemond a földiről a mennyei kenyérért. Miért nem kell inkább tanulnunk, miért kell úgymond átalakulnunk, miért volna két természetünk, mikor még ez az egy is sok? Karmolás és simogatás, felfalás és élni hagyás: úgy kavarog-bugyborog bennünk minden, mint az áldozati étel az üstben.
Na de most arról volna szó, hogy mi volt réges-régen, ezt eleveníti fel ezekben a napokban a császári udvar, ha jól hallottam. Réges-régen ugyanolyan emberek voltak, mint mi, csak sokkal szebbek, okosabbak és erősebbek. A mandzsuk, a mongolok, ha hátranéznek az időben, csupa nagy vadászt látnak, csupa hőst. Nem a tigris eszi meg őket, ők ejtik el a tigrist, a medvét. Így tartja a hagyomány, ezt tartják életben, némajátékszerű nagyjelenetekben. Tollbokrétás kalpagos, állatbőrös-alakos, medve- és tigrismaszkos figurák kettős sorfala várja, hogy a lovon közéjük rúgtató császári dédapa és számos vadásztársa nyílvégre kapja, legalább egyiküket, ez az első jelenet; díszes-csúcsos sisakos, pikkely-páncélt viselő, alapító mandzsu ős, na meg a víg cimborák lövöldöznek jobbra-balra, igaz, csak jelképesen. Egy áldozat eldől, a többi elinal. Második jelenet, az elsőnél is épületesebb: az alapító ős bárányt akaszt a fára csalinak, hadd jöjjön közelebb a tigris; aztán mikor lőtávolba ér, torkát átüti a vessző, fröcsköl a vér. Tanulság: használd a bárányt, hogy hasznos lehess, de ártatlan életet ne áldozz, ha lehet. Harmadik jelenet, a leghihetetlenebb: az alapító még gyerek; nem lévén kezében se íj, se kard, hogy az éhes tigrist az udvarból elijessze, bottal kaparni kezd egy rostát. Mintha dob peregne, olyan hangzavar támad. Az ég úgy akarja, hogy elég legyen a lárma, ne legyen szükség kardra, vigyáz kedves fiára, a vérengző fenevad eltűnik a bozótban.
Miután mindebből tanult, az uralkodó és családja vidám hadi tornában gyönyörködik: fakardok csattognak, faparipák hőkölnek, gólyalábon vitézek gongütésre mérkőznek, érces nyerítésük elnyomja a zenekar hangjait, pedig az folyamatosan indulót játszik. Győztesek-vesztesek végül egy emberként hódolnak a császári pár előtt. Az egyesítő ős dicső példája összekovácsolja a leszármazottakat. Arany nemzetségük arany nemzedékei aranyba foglalják amúgy is fényes neveiket, terjedő uralmuk arany határát egyre tágasabbra vonják. Tehetik, mert győztesek, a győztesek erényesek, győzni arany. Aranyszín selyembe öltözött eunuch szolgák sorakoznak az áldozóhelyen, talpig aranyruhás áldozómesterek ajánlják fel az arany isteneknek aranycsészékben, aranytálcákon a süteményt, a rizsbort, aranyló gyertyafényben kanyarog az áldozati oltár fölött az illatos füst. Sárkányos palástban, középütt a Császár, egyedül ő ül, kétoldalt rang szerint a zászlók urai, a mandzsu bejlék. Az idő totyog, mi is libalépésben haladunk, megállunk, leborulunk, felállunk, leborulunk, folyamatosan tiszteletet adunk, így vonulunk, szünet nélkül szívja magához és fújja ki leboruló sorainkat az áldozati hajlék. Mennyei béke és földi nyugalom ölel át mindenkit, reméljük, ez most már nem hagy el soha minket, másnap bankett, visszajövünk.
Tudod, fiam, persze hogy tudod, hiszen erre neveltelek, elsők az istenek. Újévkor, nálunk is, itt is, nagyon éhesek az égiek. Úgy látszik, a tél őket is megviseli, kiszívja. Akárcsak az ősöket. Ha buddhista volnék, azt mondanám, ilyenkor éhes szellemmé, prétává változik néhány napra az összes magasztos odaát. De nem vagyok Fo úr, vagy ha úgy jobban tetszik, Puda úr követője, így aztán az istensértés és őskáromlás vétke is elkerül. Én nem gondolom, hogy minden csupa képzet, és nem más a lét, mint hogy tükörbe nézek. Igenis kellenek a segítők odaátról, segítsünk mi is nekik, ha már kopog a szemük a sok koplalástól. A bankett arról tanúskodott, hogy a Császár sem gondolja ezt másképp. Megint bevonultunk, megint felvonultunk, a palotanegyedben udvarról udvarra araszoltunk, annyian voltunk, mint a fejedelmi esküvőre érkező násznép. Megint leborultunk, de most földi érdekek is közbeszóltak, korgó gyomrok nyikorogtak, száraz torkok vártak olajozásra. Mire az áldozócsarnokban, ahol az újévi bankett van, elfoglalta helyét a mandzsuk színe-java, már nagyon türelmetlenül várt a sorára mindenki. Tudod, a bíbor városban, így is emlegetik a palotanegyedet, nem arra megy az ember, amerre akar, hanem amerre terelik. És a helyi őrök, talán a sárkánykultusz jegyében, leginkább a kanyargást élvezik, mármint a miénket, azt részesítik előnyben. Hogy ki mit tesz azzal, ami felgyülemlik benne, folyékony tartalom, füstölgő harag, szilárd elhatározás: hogy még egyszer ide soha, az az ő dolga. Vagy ez maga a taoista nevelés: az egyenes út tévútnak, a magas erény szakadéknak, a nagy tisztaság szégyennek látszik? Nem tudom, mindenesetre menet közben lökdösődés kezdődött.
Mi vezettük a külföldiek delegáltjait, minket okoltak a lassúságért, minket taszigáltak az utánunk jövők. Nem Koreát vagy Kogurjót mondtak: csoszonoztak. Csoszon az első, Csoszon mindenből hamarabb kap, Csoszon a legújabb kínai tartomány, csessze meg Csoszon! A vieteken vagy annamiakon nem csodálkozom, ezeken a déli faragatlanokon, a tibetieken annál inkább, ők mégiscsak buddhisták, az önuralom szobrai. Messziről. Mert lám, lám, mi, szomszéd országok, mi, körüllakók, mi, Pekingből alig látszó adósnépek kis híján ökölre mentünk, attól félve, hogy éhen halunk, végleg lemaradunk az áldozati sertés javáról, a közös lapockáról. Ráadásul a jókívánságaink mellett ilyenkor ajándékot is illik adnunk házigazdánknak, az Isteni Birodalomnak, hálából a végtelen jóindulatért. Azért, hogy még nem nyelt el minket. Egyúttal a trónszületésnapost is megköszöntjük, az ajándékok így mindjárt megduplázódnak.
Úgyhogy a ki tudja, hanyadik kapuból hátrapillantva azt láttam: az udvaron meg az előző átjáróban a sok gyönyörű ruha, ramé, selyem és vászonnemű, a sok gyönyörű sárkányos szőnyeg, a rongy- és olajpapír sok-sok tekercse, a színek kavalkádja, szemvidító tarkasága úgy dülöngél, úgy esik szét, úgy dobálódik ide-oda, mint kiömlő hajórakomány a háborgó tengeren. Mit tehettem? Megfordultam, és csak fogtam-fogtam a fejem. Közben nagyokat taszítottak rajtam, az első követ hátraküldte helyettesemet, a harmadik követet, hogy tegyen rendet. De hogyan, ha nem látni a sor végét, ahonnan előregyűrűzik az elégedetlenség?
Az adomány végül elhaladt a Császár szeme előtt, mi, követek csatlakoztunk a főkatonákhoz, besoroltunk a szertartáshoz. Igaz, a csarnokban távolabb kaptunk helyet, eléggé a falhoz szorulva. Szerencsére az uralkodó olyan magasan ült, hogy amikor felállt és elvégezte a rituális irdalást, mindnyájan jól láttuk. A lapocka ránk mosolygott, estére meg is főtt, minden asztalon ott gőzölgött, ahogy kihozták. A mandzsuk nyersen jobban szeretik, mondták az ölötök, másik nevükön ojrátok, ezek a nyugatmongol barbárok, és hangjukból érezhető volt, hogy ők is, ők is nyersen, nyersen inkább. Velük most sok a baj: erényük növekszik, noha lopásnak látszik, igazságuk veszekszik, noha rágalomnak látszik, díszköntösben járnak, éles kardokat hordoznak, fölös javakat halmoznak, a talpraesettet felborítják, a jól fogódzót letaszítják. Ők mostanság a tibetiek gyámjai, északi nagytestvérei. Most teszik az első lépéseket azon az úton, amin a mandzsuk száz éve járnak; törzsegyesítés, hongyarapítás, birodalomalapítás. Lelkes pártfogójuk őszentsége, a dalai láma, akit a hanok is becsben tartanak. Az ölötök mongolok, de előkelőik nem Dzsingisz leszármazottai. Ez fáj nekik, ezt nem viselik el erényeik, ezt torolják meg, ha tehetik. Saját szövetségeseiket már bekapták vagy elmarták, Tibetet ők gondnokolják. A sárga süveges gelugpák nekik köszönhetik, hogy nyeregbe kerültek. Elfoglalták a Hatvárost a nyugati homokóceán partján, a Selyemút északi ágát. Most ők ellenőrzik az átmenő kereskedelmet, ők söprik be a hasznát. A városi nőket rabszolgának adják, a férfiakat kényszermunkára fogják. Így is éhínség tombol köztük, és mintha éreznék a vesztük, keleti szomszédaikra vetettek szemet, Fűországra, a négy lábon járó húsraktárra, az egykori nagykánságra, Dzsingisztánra.
Kérdés, mit szól ehhez az évfordulós sárkány, mit a lapockaosztó Császár? Mit kezd a mongol belviszállyal, az ojrát farkasétvággyal? Tűr, csitít, ahogy eddig, vagy megálljt parancsol az ojrát újhunoknak? Ha ránézel, a békeszeretet, a nyugalom szobra, egy mandzsu buddha. Ki gondolta volna róla tíz éve, hogy elbánik a Mingek utóvédjével, a lázadó Dél-Kína túlerejével? Pedig tapasztalt tanácsadói, az óvatosság szószólói már szinte ráncigálták a palástját: csomagoljon és pucoljon, vissza Mandzsúriába! Mégse hátrált meg, sőt elfoglalta Tajvant is. Úr lett a tengeren, úr a délvidéken. Harmincévesen. Most majd gondja lesz az északnyugati határra, gondolom, de találgatásokba nem bocsátkozom, különben is mindjárt szétvet a büszkeség, drága fiam. Ugyanis, midőn ezeket írom, már itt lóg a rúdon a Császár ajándéka, egy kék selyemruha. Ámulni fogsz, ha meglátod, milyen pompás! Felhőmintás.
