1. Inkább a vásárcsarnok
Ne hidd, hogy nincsenek csodák, felejtsd Ginát,
föltámadtál, nem hagy nyugton a nyers jó.
Igen, előre is pörög az élet nevű orsó,
nemcsak az emlékezés kataraktáin át
bukdos visszafelé a lélek eszelős lazaca,
hogy ívjon egy nagyot a „miért volt, ha nincs”-ben.
Tekints magadra, állapítsd meg: elmúlik-e minden,
avagy kivételképp a költőnek is lehet malaca.
És ne kezdj fájni újra, kedves mélabú-akarnok.
Ne törj a sivár bizonyosra. Inkább a vásárcsarnok
emeletén támaszd a borkimérés pultját és figyeld,
mit tesz a tülekvő turistával egy ilyen ún. örök hely:
kapdos műnépi rongy után, tokajinak issza a csigert,
steaknek fal oldalast; adekvát módon él. Na és ha tökfej.
2. Megváltás?
Nem ismerted a franciákat, a hús-vér sorok
mestereit, a testi zenét,
a finom sebet, az alélás-, lankadásnak
kitett szivet, a rejtett halál
még rejtettebb neszét.
Ami jutott: német romantika, csupa elnagyolt
dualitás és dichotómia,
szilánkos gondolati váz, nemlét fodrozta
lengécske vágy-lepelben,
vereségekre sarkallt álomparipa.
És ott sajognak verseidben a szellem
amputált tér-végtagjai, a kiskultúrák
fesztáv-, sőt szárnyhiányai, a csökkentléptékűség
(pusztulásriadalmak folyománya),
a történelmi tor- és szekatúrák.
Megváltás? A neked való női ideáltípust
ahhoz túlságosan szeretted, hogy a
férfifölötti férfival helyettesítsd;
magad helyett hogy Jézust megfeszítsd,
és jótéteményeit esedezd
cserébe. Védtelen lettél, nem megváltott.
A keleti megsemmisülés-tan se rántott
magával. Fejletlen voltál, misztikátlan,
legfeljebb saját stigmádból, akárha sziklából
fakadtak nedvek és klisék.
De szökőkút-hangú kérdéseid monoton
morajában, apa a fiában, zene az iramában,
gyönyörködik a forrás,
a gyermek szólamában örömest merítkezik
a rutin felnőtt szenvedésgyakorlás.
